14. Fejezet: Vissza a rendes kerékvágásba

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy valaki dörömböl az ajtón.
- Ki vagy és mi az anyám kínját akarsz reggel hatkor? - szólt ki nyúzottan Kit.
- Hm, hmm hm hmm hm. - jött a válasz az ajtó mögül. Kérdőn összenéztünk és odasiettünk. Kitt kinyitotta az ajtót, és döbbentem néztünk az előttünk álló lányra. Reggel hatkor, full sminkben (!), összezárt szájjal, vadul csapkodva és hümmögve magyaráz. A röhögésemet visszatartva néztem a szobatársamra, aki hasonló véleményen volt.
- Várnál egy kicsit? - kérdeztem a lányt, majd becsuktam az ajtót. Felvettem egy párnát és az arcomba nyomva kitört belőlem a röhögés. Kit ugyanezt tette és bár próbáltunk halkan nevetni, mire újra kinyitottuk az ajtót a  lány már csípőre tett kézzel állt és mérges tekintettel méregetett minket.
- Hmm hm hm hm. - forgatta a szemeit, majd sarkon fordult és eltipegett (hozzá kell tennem, cipőjének sarka minimum 15 centiméter volt). Felvont szemöldökökkel néztünk utána, aztán hatalmas nevetés közepette visszamentünk a szobába. A bőröndömben kotorászva (igen, még mindig nem pakoltam ki) azton gondolkoztam, hogy mikor lesz az első óra.
- Kit, mikor kezdődik  az irodalomtörténet? - kérdeztem.
- Tízkor. - bújt bele a nadrágjába. Ellentétben másokkal, mi egyáltalán nem vagyunk szégyellősek, a "strandon sem látnak többet" elvet követve simán átöltözünk egymás  előtt. Beágyaztam és az ágyamra terítettem a nagy neon zöld plédemet, amivel mindig Harry takarózott, mert utálja a nagyon vastag dunyhákat. Keserű mosollyal néztem ki az ablakon. Az eget vastag, szürke felhőtakaró fedte, közepes erősségű szél fújt.
Héttől fél nyolcig lehetett reggelizni. Az étkezőben összefutottunk Mary-vel, Emmával, Zoéval és avval a fekete hajú lánnyal, akinek a nevét még mindig nem tudom. Leültünk egy hatszemélyes asztalhoz és mindenki enni kezdte, amit épp csinált magának. A koleszben mindig svédasztalos a reggeli, azt eszel amit akarsz és annyit, amennyit akarsz. Vettem egy teljes kiőrlésű zsemlét, félbevágtam és megkentem vajjal.
- Hú, van kakaó! - indult meg a tálcájával Mary és lecsapott a pultra. Volt időm körülnézni, amíg a fekete hajú lány ki nem zökkentett.
- Elég jól sült el a tegnapi. - mosolygott.
- Aha. Ma reggel hümmögésre keltünk. - nevetett fel Kit.
- Nina, valami Perrie téged keres. - ért vissza Mary a kakaókkal. Mindenkinek hozott.
- Perrie? - gondolkoztam, aztán megvilágosodtam. - Perrie! - kiáltottam fel, aztán felpattantam és kirohantam az étkezőből. Mary nem tévedett, valóban Perrie várt rám a portán.
- Nina! - üdvözölt már messziről.
- Perrie, szia! - öleltem meg. - Hát te? - mosolyogtam meglepődötten.
- Jöttem, amint látod. Beszélnünk kell. - mondta.
- Oké. Menjünk, sétáljunk egyet. - indultam el az ajtó felé. Odakint a vártnál sokkal, de sokkal hűvösebb volt, de összehúztam magamon a pulcsimat, így már nem fáztam annyira. Perrie megállt egy hatalmas pocsolya mellett és a tükörképünket fürkészte.
- Harry tegnap a sárga földig leitta magát. - közölte, továbbra is a tócsába bámulva.
- Felnőtt ember, azt csinál amit akar. - válaszoltam, de a lelkem mélyén teljesen mást gondoltam. Aggódtam érte és megijesztett amit Perrie mondott.
- Azért ez már túlzás. - méltatlankodott Pezza. - Sosem szokott csak úgy piálni. - nézett a szemembe.
- Örülök neki, hogy ő ennyire ráér inni, amíg én sírógörccsel mesélem el a koleszos felügyelőnek, hogy miért rohantam ki az esőbe, Hazz nevét ordítva. Ennek ellenére, ha most idejönne bocsánatot kérni én boldogan ugornék a nyakába, mert még mindig szeretem. - tártam szét a karjaimat.
- Megbocsájtanál neki? - vonta fel a fél szemöldökét.
- Talán. - rugdostam a bakancsommal egy kavicsot. Persze gondolatban egész mást mondtam. Megbocsájtottam volna neki, mert így minden visszatérne a rendes kerékvágásba és én is boldogabb lennék.
- Zayn és Liam tegnap alig tudták hazavinni. Várj, megmutatom. - vette elő a mobilját. Ujjait villámgyorsan húzogatta a kijelzőn, aztán felém tartotta a készüléket. A helyzet a következő. Harry atom részegen (még a szeme sem áll jól) magyar valamit Zayn-nek, de képtelen összefüggő és érthető mondatokat alkotni, szóval csak gügyög. Liam a másik oldalról támasztja, aztán beültetik egy kocsiba. Az arca csillog a nedvességtől.
- Azok könnyek. Miután hazaért a London Eye-tól teljesen kiborult. - segített ki Perrie, nekem pedig leesett az állam. Ezt én váltanám ki belőle? Ez már durva.
- Kiborult? - kérdeztem vissza.
- Ki. Belépett a lakásába, és kitört belőle a sírás. Bement a szobájába, nekidőlt a falnak és lecsúszott a földre. - magyarázta.
- És te ezt honnan tudod? - értetlenkedtem.
- Louis és Liam mindvégig mellette voltak. - adta meg a teljesen ésszerű választ.
- Még valami? - kérdeztem, és bármire fel voltam készülve. Még arról is, hogy Harry esetleg majdnem leugrott a Tower Bridge-ról.
- Adj neki még egy esélyt kérlek. - tért rá a lényegre.
- Még meggondolom. - hunytam le a szemem, de a belső énem megint mást mondott. Szinte üvöltötte a helyes választ. IGEN.
- Köszönöm! - ölelt meg Perrie. - Mennem kell! Szia! - szállt be egy sötétített ablakú kocsi anyósülésére, majd elhajtott. Vagy inkább elhajtottak? Sokkos állapotban tértem vissza a többiekhez.
- Nina, minden rendben? - szúrta ki a holdkóros fejemet elsőnek Kit.
- Persze, persze. - néztem rá teljesen sápadtan. Leültem és a tenyerembe temettem az arcomat.
- Mi a baj? - aggodalmaskodott Mary.
- Ki volt az? Harry? Megverjem? - zsongott be Kit. Gondterhelt nevetéssel ettem tovább, amikor csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőre pillantva kis híján félrenyeltem. Harry volt. Egy ideig vacilláltam, hogy felvegyem-e, végül benyomta a "hívás fogadása" gombot.
- Halló? - szóltam bele, mintha nem tudnák ki hív.
- Szia Nina, Harry vagyok. Szánnál rám egy percet? - kérdezte.
Azonnal rávágtam volna, hogy persze, rá bármikor, de az asztalnál ülők kérdő tekintettel méregett szóval jól meg kellett gondolnom, hogy mit mondok.
- Aha, de várnál egy kicsit? - mondtam, majd a mellkasomhoz szorítottam a  telefonomat. - Harry az, mit tegyek? - kérdeztem a lányoktól.
- Menjünk fel és hangosítsd ki! - mondta Kit, majd levitte a tálcáját és az enyémet is. Felszaladtam a lépcsőn és berohantam a szobába. A többiek követtek.
- Itt vagyok, bocsi csak reggeliztem éppen. - hangosítottam ki.
- Értem. Azon gondolkoztam, hogy megbeszélhetnénk-e ami történt? Ha nem, azt is megértem, de nagyon szeretném rendbe hozni a hibáim. - kezdte.
Körbenéztem, de mivel előre tudtam már a választ és a lányok is vad bólogatásba kezdtek nem gondolkodtam sokat.
- Rendben. - sóhajtottam, persze nem volt igazi sóhaj, valójában levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra.
- Köszönöm. Akkor délután. Szia! - tette le a telefont. Ez a beszélgetés olyan tárgyilagos és rideg volt, hogy az már megrémisztett. Enek ellenére örültem, hogy látom, mert az, hogy haragszom rá, nem azt jelenti, hogy már nem szeretem.
- Ha hulladék lesz én behajítom egy szemétledobóba. - közölte fapofával Mary, mire mindenki felnevetett. Ő már csak ilyen. Kemény, laza mégis kedves. Kit-tel elindultunk a suliba, ami két utcányira volt, de ha Kit nem szól, hogy megérkeztünk, én simán elsétálok mellette, annyira beleolvad a körülötte lévő hivatalokba. Aha, a hátsó bejárata. Az első viszont nagyon is kitűnik, hisz egy térrel szemben található. Az épület előtt rengeteg pad és asztal, amin jelenleg nem ült senki, mivel hideg volt. Az épületbe beérve letekertem magamról a sálamat, mert elég rendesen befűtöttek. Megkerestük a termet és beültünk. Pontosan tízkor megszólalt egy csengő és a tanár pár perc múlva meg is  érkezett. Eszeveszett tempóban pötyögtem a laptopomba, nehogy véletlen kimaradjon valami. Aztán óra végén megkaptuk az irodalomtörténeti tankönyvet. Eltettem a könyvet és a laptopot is. Visszamentünk a koleszbe, mert fél tizenkettőtől fél egyig volt ebéd, egytől kettőig meg forgatókönyvírás. Nem siettünk, mert a suli nincs messze és időnk is volt. Mielőtt visszaindultunk volna kivettem az irodalomtörténeti tankönyvemet, mondván minek cipeljem feleslegesen. Az előadót hamar megtaláltuk. Ez az óra volt és lesz is a kedvencem. A tanár fiatal (tavaly végzett ugyanezen a főiskolán) és kedves, kidolgozott tételeket diktál le, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy beseggeljük az anyagot. Nagyon toleráns személyiségű és érti a viccet is. Óra után ő is kiosztotta a  tankönyveket. Éppen kiléptünk volna az ajtót, amikor valaki utánunk szólt.
- Hé lányok! - kiáltotta. Értetlenül néztünk körbe, aztán megláttuk, hogy a tanár (vagyis a professzor) vadul integet. Visszaballagtunk és az asztala előtt megálltunk.
- Pénteken moziba vinném ezt a csoportot. Megnézzük a Nagy Gatsby-t. Két hét múlva hétfőre egy 3 oldalas esszét kérek róla. - közöltem. Hát, oké. De miért kellett ezt külön közölni? Pénteken úgyis elmondja, akkor meg? Na mindegy. Mint később kiderült, nem csak nekünk volt ma két óránk. A koleszben összefutottam Zoéval és Emmával.
- Szia Nina! - köszöntek.
- Sziasztok! Hová mentek? - érdeklődtem.

- Csak az udvarra. Jössz? - hívott Emma.
- Most nem köszi. Épp a szobámba tartottam, mert otthagytam a telefonomat. - magyarázkodtam.
- Értem. Hát, akkor szia. - intettek. Már léptem volna be a szobaajtón, amikor Mrs. Brown szólt utánam.
- Nina! Valaki keres. A portán vár! - mondta azon a dallamos, kedves és megnyugtató hangján.
- Rendben, egy perc és megyek! -szóltam vissza a küszöbről. Berontottam a szobába, zsebre vágtam a  telefonomat és ugyanazzal a lendülettel kiviharzottam. Lefutottam a lépcsőn, sötétszőke hajamat az arcomba csapta a menetszél. Amikor megláttam kedvem lett volna a nyakába ugrani, de tudtam, nem adhatom magam ilyen könnyen. Magabiztosságot kell sugároznom, mint Fukushimában az atomerőmű, így keresztbe fontam a karjaimat és lassított léptekkel sétáltam  felé. A szokásos térdnél szakadt farmerét és és fekete szövetkabátját viselte. Göndör tincseit hátrafésülte, kezeit a háta mögé rejtette. Az arcán tükröződött a másnaposság, szeme alatt fekete karikák húzódtak, bizonyítva azt, hogy nem sokat aludhatott. Smaragdzöld szemeiből sütött a megbánás, a  remény és a félelem.
- Szia. - köszönt, de nem tudott, vagy szimplán nem mert a szemembe nézni. Apró mosolyra húztam a szám, egyáltalán nem voltam rá dühös.
- Szia. - üdvözöltem én is.
- Először is szeretnék bocsánatot kérni. Igazad volt, bár nem szégyellek, csupán féltem, hogy valaki jön és elcsábít tőlem. Nem akartalak elveszíteni. - vallotta be és lehajtotta a fejét.
- Harry én egyáltalán nem haragszom. - engedtem le magam mellé a karjaimat. - Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem. A pofon miatt. - kezdtem, de félbeszakított
- Azt a  pofont jogosan kaptam. Bár megjegyzem nagyot szólt. - nevetett fel kínosan. - Szeretnék mutatni valamit. - nyújtotta a kezét. Gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatát és hagytam, hogy rákulcsolja az ujjait az enyéimre. Kimentünk az ajtón, mire valaki a  képembe vakuzott. Villogtató újságírók sokasága dekkolt a kollégium előtt. Fényképezőgépek kattogása és a folyamatosan hadaró újságírók kérdései vettek minket körbe.
- Megtennék, hogy csendben marad egy percre és hátrálnak pár lépést? Alig kapok levegőt. - közölte az újságírókkal Harry. A fotósok és riporterek eleget tettek a kérésnek, hátrébb mentek. négy-öt lépést.
- Szóval, mint tudják, ő itt Nina Jackson. - kezdte,  majd eleresztette a kezem és óvatosan térdre ereszkedett. Fogalmam sem volt mire készül, értetlenül néztem rá, a szám elé kapott kezekkel. Ha megkér én itt halok szörnyet. - gondoltam. Előhúzta az eddig háta mögött tartott kezét, amiben egy gyönyörű rózsa volt.
- Tudom, hogy hibáztam és sajnálom. Szeretnélek visszakapni. Kérlek, bocsáss meg! Lennél a barátnőm? - tette fel a nagy kérdést. Megragadtam a karját és felrángattam a földről. Ijedt tekintetét látva óvatosan elmosolyodtam.
- Miért, eddig nem voltam az? - váltott át a mosolyom vigyorba. Harry hitetlenül felnevetett, majd felém hajolt és hosszasan megcsókolt. Odaadtam a rózsát én pedig a vállába fúrtam a fejem. El sem tudja képzelni, mennyire hiányzott a hangja, az illata, a mosolya...mindene.
- Khm.. akkor miért nyilatkozta azt, hogy nem ismeri? - törte meg az idilli pillanatunkat egy újságíró.
- Tudja, nagyon szeretem őt. És féltem, hogy jön  valaki, aki jobb, mint én és elveszi tőlem. Ezért rejtegettem. - válaszolt Harry.
- Ha valaki ekkora felhajtást csinál miattam, abból nem tudok kiszeretni. - szóltam közbe.
- Mióta tart a kapcsolatuk? - szólalt meg egy másik firkász.
- Augusztus 18. - vágta rá kapásból Hazz. - Életem egyik legmeghatározóbb napja. - nézett rám.
- Mihez kötik ezt a dátumot? Ekkor kérdezte meg? - bombáztak újabb kérdésekkel.
- Aznap csókolt meg először. - mosolyogtam. Ahogy láttam Harry örült, hogy ilyen lazán kezelem a helyzetet. Miután elfogytak az újságírók következhettek a rajongók, akik egészen addig ott várakoztak. Csak akkor esett le mennyire fázom, amikor Harry épp két lánnyal beszélgetett (mindeközben a derekamat karolta át). Megborzongtam és reszketni kezdtem. Harry szó nélkül kibújt a kabátjából, majd a hátamra terítette. Odajött hozzánk egy 15 év körüli lány és félénken megkérdezte Harry-t, hogy csinálhatnak-e egy közös képet.
- Persze. - mosolygott, majd átkarolta a lányt és felém nyújtotta a csaj telefonját. - Megtennéd? - kérdezte.
- Persze. - vettem el a készüléket. A lány félénken mosolygott, mire Harry óvatosan rám pillantott. Alig észrevehetően biccentettem, jelezve hogy értem mire gondolt, mire Harry egy puszit nyomott a lány arcára. A pillanat meg is lett örökítve a csaj telefonjával. A döbbenettől szóhoz sem jutott, csak megköszönte a képet és arrébb szédelgett. Lassacskán a Directioner-ek is elfogytak.
- Menjünk be! - indultam vissza. Este hat körül járt az idő. Odabent tízszer melegebb volt, mint odakint, de a torkom már fájt. Azt hiszem megfáztam. Amint felértünk a lépcsőn Kit, Zoe, Mary és Emma (meg a fekete hajú lány) letámadtak az ölelésükkel. Bementünk a szobába, ahova értelemszerűen Harry is követett. Sorban mutattam be a lányokat neki, kivéve Kit-et, őt már ismerte.
- Jut szembe, Kit. - húzott elő egy darab papírt a zsebéből. - Ezt Nialler küldi. - adta át. Kit elolvasta a levelet és a feje olyan vörös lett, mint egy főtt ráké.
- Nina, szeretné, ha... - kezdte Harry, de megcsörrent a telefonom. Anyu volt, így felvettem.
- Sziasztok. - szóltam bele. Tudtam, hogy ki van hangosítva.
- Gratulálunk kicsim! - szólalt meg anyu. - Puszilunk mindenkit!
- Köszönöm. Mi is titeket. - mondtam, majd anyu kinyomta a telefont. Hát ez furcsa volt. - Hol is tartottunk? - fordultam vissza Harry-hez.
- Költözz hozzám! - használta ki az alkalmat, mert a lányok épp a levelet tanulmányozták.
- Felőlem rendben, de mi lesz Kit-tel? Nem akarom itt hagyni. - néztem a lányra.
- Van vendégszoba is. - mosolyodott el. Ez nagoyn kedves gesztus volt tőle. Rövidesen kiürült a szoba, kettesben maradtunk. Harry hanyatt dőlt az ágyamon, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet és a szíve dobogását hallgattam.
- Szeretlek. Sajnálok mindent! - suttogta.
- Én is. De hagyjuk ezt. Holnap költözünk. - virultam.
- Mennem kéne. - nyúlta a kabátjáért.
- De ugye haza és nem egy bárba? - nevettem fel.
- Nem, oda majd csak veled megyek! - nevetett ő is. Kikísértem a kocsijáig. Ugyanaz a kocsi volt, mint amivel Pezza jött reggelt. Most már értem, hogy miért az anyósülésre ült be.
- Jó éjt!! - csókolt meg. Beült az autóba és elhajtott. Hosszasan néztem utána. Szívesen mentem volna vele, de erre másnapig még várnom kellett. Megborzongtam a hidegtől és visszasiettem az épületbe. Ahogy beléptem a szobába Kit a nyakamba ugrott, átölelt és ugrálni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy miért ugrál, de én is ezt tettem.
- Mi az Kit? - kérdeztem.
Felém tartotta a levelet amit kapott. Volt rajt egy telefonszám, egy kérdés és egy aláírás. Egek ura! Niall randira hívta.
- Jézus Mária Szent Antal! Ugye igent mondtál? - tettem fel újabb kérdést.
- Igen, az előbb hívtam. - pirult el. - Holnap este.
- Akkor mondok még egy jó hírt. Pakolj Kit, költözünk! - mosolyogtam.
- Mi? Hova? - tátotta el a száját.
- Harry-hez. - mosolyogtam továbbra is.
- Mi? És én is?
- Igen.
- Juj, Nina köszönöm! - ugrott a nyakamba újra.
- Igazán nincs mit. - viszonoztam az ölelést. Kit olyannyira izgatott lett, hogy egész este pörgött. Az ágyamon fekve olvasgattam a bulvárcikkeket (csurig volt "Harry Styles új barátnőjével"), amikor megláttam egy YouTube videót. Elindítottam, és pár perc múlva könnyes szemmel elvigyorodtam. Harry bocsánatkérésének videója. A felvételt gondolkodás nélkül megosztottam, megjegyzésként csak egyetlen egy mondatot írtam.
"Beacuse love and hate born one day. - Harold Edward Styles társaságában, Észak-London környékén".
A telefonom pillanatokon belül csörögni kezdett.
- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? - szólt bele köszönésképp Harry. Mily meglepő, nemde?
- Épp most mondtad. - emlékeztettem.
- Jó éjt hercegnő! - suttogta.
- Neked is, herceg! - köszöntem el én is, majd letettem a telefont. Hanyatt fordultam és a fülig érő, levakarhatatlan mosollyal nyugtáztam, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba. És hogy holnap átcuccolok az új otthonomba, a barátomhoz, Harry Styles-hoz.

És hogy, hogy alakult az életem Londonban? Cseppet sem volt zökkenőmentes. De ez már, egy másik történet.