Eljött ez is. Kezdetét veszi az új sztori, és mivel ez lesz a Because love and hate born one day folytatása, az eredeti történet bejegyzései NEM LESZNEK TÖRÖLVE, bármikor visszaolvasgathatod. A blog teljesen új kinézetet kap (amit csak jövő hét végén tudok befejezni) és az egész onnan folytatódik, ahonnan abbamaradt. Tehát Nina költözik.
Szerelem, eltűnés, csókok, félreértések, könnyek és rengeteg galiba...valóban nem hazudott, amikor azt mondta az élete Londonban cseppet sem volt egyszerű.
![London Story [Befejezett]](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg_Z0PUBai6bCJYimbL8JdxXugutFc6YXEP-AME-w0UfUvIRguTytSniFqLK23k2lMIddyGutAbuQUfjfakorzLn1oTmWgSCTIvfBHKs6imowKP740llrVfqWBj9uPoY3ac8iMbyLF-G-U/s1600/London+Story.jpg)
2013. október 20., vasárnap
2013. október 19., szombat
14. Fejezet: Vissza a rendes kerékvágásba
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy valaki dörömböl az ajtón.
- Ki vagy és mi az anyám kínját akarsz reggel hatkor? - szólt ki nyúzottan Kit.
- Hm, hmm hm hmm hm. - jött a válasz az ajtó mögül. Kérdőn összenéztünk és odasiettünk. Kitt kinyitotta az ajtót, és döbbentem néztünk az előttünk álló lányra. Reggel hatkor, full sminkben (!), összezárt szájjal, vadul csapkodva és hümmögve magyaráz. A röhögésemet visszatartva néztem a szobatársamra, aki hasonló véleményen volt.
- Várnál egy kicsit? - kérdeztem a lányt, majd becsuktam az ajtót. Felvettem egy párnát és az arcomba nyomva kitört belőlem a röhögés. Kit ugyanezt tette és bár próbáltunk halkan nevetni, mire újra kinyitottuk az ajtót a lány már csípőre tett kézzel állt és mérges tekintettel méregetett minket.
- Hmm hm hm hm. - forgatta a szemeit, majd sarkon fordult és eltipegett (hozzá kell tennem, cipőjének sarka minimum 15 centiméter volt). Felvont szemöldökökkel néztünk utána, aztán hatalmas nevetés közepette visszamentünk a szobába. A bőröndömben kotorászva (igen, még mindig nem pakoltam ki) azton gondolkoztam, hogy mikor lesz az első óra.
- Kit, mikor kezdődik az irodalomtörténet? - kérdeztem.
- Tízkor. - bújt bele a nadrágjába. Ellentétben másokkal, mi egyáltalán nem vagyunk szégyellősek, a "strandon sem látnak többet" elvet követve simán átöltözünk egymás előtt. Beágyaztam és az ágyamra terítettem a nagy neon zöld plédemet, amivel mindig Harry takarózott, mert utálja a nagyon vastag dunyhákat. Keserű mosollyal néztem ki az ablakon. Az eget vastag, szürke felhőtakaró fedte, közepes erősségű szél fújt.
Héttől fél nyolcig lehetett reggelizni. Az étkezőben összefutottunk Mary-vel, Emmával, Zoéval és avval a fekete hajú lánnyal, akinek a nevét még mindig nem tudom. Leültünk egy hatszemélyes asztalhoz és mindenki enni kezdte, amit épp csinált magának. A koleszben mindig svédasztalos a reggeli, azt eszel amit akarsz és annyit, amennyit akarsz. Vettem egy teljes kiőrlésű zsemlét, félbevágtam és megkentem vajjal.
- Hú, van kakaó! - indult meg a tálcájával Mary és lecsapott a pultra. Volt időm körülnézni, amíg a fekete hajú lány ki nem zökkentett.
- Elég jól sült el a tegnapi. - mosolygott.
- Aha. Ma reggel hümmögésre keltünk. - nevetett fel Kit.
- Nina, valami Perrie téged keres. - ért vissza Mary a kakaókkal. Mindenkinek hozott.
- Perrie? - gondolkoztam, aztán megvilágosodtam. - Perrie! - kiáltottam fel, aztán felpattantam és kirohantam az étkezőből. Mary nem tévedett, valóban Perrie várt rám a portán.
- Nina! - üdvözölt már messziről.
- Perrie, szia! - öleltem meg. - Hát te? - mosolyogtam meglepődötten.
- Jöttem, amint látod. Beszélnünk kell. - mondta.
- Oké. Menjünk, sétáljunk egyet. - indultam el az ajtó felé. Odakint a vártnál sokkal, de sokkal hűvösebb volt, de összehúztam magamon a pulcsimat, így már nem fáztam annyira. Perrie megállt egy hatalmas pocsolya mellett és a tükörképünket fürkészte.
- Harry tegnap a sárga földig leitta magát. - közölte, továbbra is a tócsába bámulva.
- Felnőtt ember, azt csinál amit akar. - válaszoltam, de a lelkem mélyén teljesen mást gondoltam. Aggódtam érte és megijesztett amit Perrie mondott.
- Azért ez már túlzás. - méltatlankodott Pezza. - Sosem szokott csak úgy piálni. - nézett a szemembe.
- Örülök neki, hogy ő ennyire ráér inni, amíg én sírógörccsel mesélem el a koleszos felügyelőnek, hogy miért rohantam ki az esőbe, Hazz nevét ordítva. Ennek ellenére, ha most idejönne bocsánatot kérni én boldogan ugornék a nyakába, mert még mindig szeretem. - tártam szét a karjaimat.
- Megbocsájtanál neki? - vonta fel a fél szemöldökét.
- Talán. - rugdostam a bakancsommal egy kavicsot. Persze gondolatban egész mást mondtam. Megbocsájtottam volna neki, mert így minden visszatérne a rendes kerékvágásba és én is boldogabb lennék.
- Zayn és Liam tegnap alig tudták hazavinni. Várj, megmutatom. - vette elő a mobilját. Ujjait villámgyorsan húzogatta a kijelzőn, aztán felém tartotta a készüléket. A helyzet a következő. Harry atom részegen (még a szeme sem áll jól) magyar valamit Zayn-nek, de képtelen összefüggő és érthető mondatokat alkotni, szóval csak gügyög. Liam a másik oldalról támasztja, aztán beültetik egy kocsiba. Az arca csillog a nedvességtől.
- Azok könnyek. Miután hazaért a London Eye-tól teljesen kiborult. - segített ki Perrie, nekem pedig leesett az állam. Ezt én váltanám ki belőle? Ez már durva.
- Kiborult? - kérdeztem vissza.
- Ki. Belépett a lakásába, és kitört belőle a sírás. Bement a szobájába, nekidőlt a falnak és lecsúszott a földre. - magyarázta.
- És te ezt honnan tudod? - értetlenkedtem.
- Louis és Liam mindvégig mellette voltak. - adta meg a teljesen ésszerű választ.
- Még valami? - kérdeztem, és bármire fel voltam készülve. Még arról is, hogy Harry esetleg majdnem leugrott a Tower Bridge-ról.
- Adj neki még egy esélyt kérlek. - tért rá a lényegre.
- Még meggondolom. - hunytam le a szemem, de a belső énem megint mást mondott. Szinte üvöltötte a helyes választ. IGEN.
- Köszönöm! - ölelt meg Perrie. - Mennem kell! Szia! - szállt be egy sötétített ablakú kocsi anyósülésére, majd elhajtott. Vagy inkább elhajtottak? Sokkos állapotban tértem vissza a többiekhez.
- Nina, minden rendben? - szúrta ki a holdkóros fejemet elsőnek Kit.
- Persze, persze. - néztem rá teljesen sápadtan. Leültem és a tenyerembe temettem az arcomat.
- Mi a baj? - aggodalmaskodott Mary.
- Ki volt az? Harry? Megverjem? - zsongott be Kit. Gondterhelt nevetéssel ettem tovább, amikor csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőre pillantva kis híján félrenyeltem. Harry volt. Egy ideig vacilláltam, hogy felvegyem-e, végül benyomta a "hívás fogadása" gombot.
- Halló? - szóltam bele, mintha nem tudnák ki hív.
- Szia Nina, Harry vagyok. Szánnál rám egy percet? - kérdezte.
Azonnal rávágtam volna, hogy persze, rá bármikor, de az asztalnál ülők kérdő tekintettel méregett szóval jól meg kellett gondolnom, hogy mit mondok.
- Aha, de várnál egy kicsit? - mondtam, majd a mellkasomhoz szorítottam a telefonomat. - Harry az, mit tegyek? - kérdeztem a lányoktól.
- Menjünk fel és hangosítsd ki! - mondta Kit, majd levitte a tálcáját és az enyémet is. Felszaladtam a lépcsőn és berohantam a szobába. A többiek követtek.
- Itt vagyok, bocsi csak reggeliztem éppen. - hangosítottam ki.
- Értem. Azon gondolkoztam, hogy megbeszélhetnénk-e ami történt? Ha nem, azt is megértem, de nagyon szeretném rendbe hozni a hibáim. - kezdte.
Körbenéztem, de mivel előre tudtam már a választ és a lányok is vad bólogatásba kezdtek nem gondolkodtam sokat.
- Rendben. - sóhajtottam, persze nem volt igazi sóhaj, valójában levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra.
- Köszönöm. Akkor délután. Szia! - tette le a telefont. Ez a beszélgetés olyan tárgyilagos és rideg volt, hogy az már megrémisztett. Enek ellenére örültem, hogy látom, mert az, hogy haragszom rá, nem azt jelenti, hogy már nem szeretem.
- Ha hulladék lesz én behajítom egy szemétledobóba. - közölte fapofával Mary, mire mindenki felnevetett. Ő már csak ilyen. Kemény, laza mégis kedves. Kit-tel elindultunk a suliba, ami két utcányira volt, de ha Kit nem szól, hogy megérkeztünk, én simán elsétálok mellette, annyira beleolvad a körülötte lévő hivatalokba. Aha, a hátsó bejárata. Az első viszont nagyon is kitűnik, hisz egy térrel szemben található. Az épület előtt rengeteg pad és asztal, amin jelenleg nem ült senki, mivel hideg volt. Az épületbe beérve letekertem magamról a sálamat, mert elég rendesen befűtöttek. Megkerestük a termet és beültünk. Pontosan tízkor megszólalt egy csengő és a tanár pár perc múlva meg is érkezett. Eszeveszett tempóban pötyögtem a laptopomba, nehogy véletlen kimaradjon valami. Aztán óra végén megkaptuk az irodalomtörténeti tankönyvet. Eltettem a könyvet és a laptopot is. Visszamentünk a koleszbe, mert fél tizenkettőtől fél egyig volt ebéd, egytől kettőig meg forgatókönyvírás. Nem siettünk, mert a suli nincs messze és időnk is volt. Mielőtt visszaindultunk volna kivettem az irodalomtörténeti tankönyvemet, mondván minek cipeljem feleslegesen. Az előadót hamar megtaláltuk. Ez az óra volt és lesz is a kedvencem. A tanár fiatal (tavaly végzett ugyanezen a főiskolán) és kedves, kidolgozott tételeket diktál le, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy beseggeljük az anyagot. Nagyon toleráns személyiségű és érti a viccet is. Óra után ő is kiosztotta a tankönyveket. Éppen kiléptünk volna az ajtót, amikor valaki utánunk szólt.
- Hé lányok! - kiáltotta. Értetlenül néztünk körbe, aztán megláttuk, hogy a tanár (vagyis a professzor) vadul integet. Visszaballagtunk és az asztala előtt megálltunk.
- Pénteken moziba vinném ezt a csoportot. Megnézzük a Nagy Gatsby-t. Két hét múlva hétfőre egy 3 oldalas esszét kérek róla. - közöltem. Hát, oké. De miért kellett ezt külön közölni? Pénteken úgyis elmondja, akkor meg? Na mindegy. Mint később kiderült, nem csak nekünk volt ma két óránk. A koleszben összefutottam Zoéval és Emmával.
- Szia Nina! - köszöntek.
- Sziasztok! Hová mentek? - érdeklődtem.
- Csak az udvarra. Jössz? - hívott Emma.
- Most nem köszi. Épp a szobámba tartottam, mert otthagytam a telefonomat. - magyarázkodtam.
- Értem. Hát, akkor szia. - intettek. Már léptem volna be a szobaajtón, amikor Mrs. Brown szólt utánam.
- Nina! Valaki keres. A portán vár! - mondta azon a dallamos, kedves és megnyugtató hangján.
- Rendben, egy perc és megyek! -szóltam vissza a küszöbről. Berontottam a szobába, zsebre vágtam a telefonomat és ugyanazzal a lendülettel kiviharzottam. Lefutottam a lépcsőn, sötétszőke hajamat az arcomba csapta a menetszél. Amikor megláttam kedvem lett volna a nyakába ugrani, de tudtam, nem adhatom magam ilyen könnyen. Magabiztosságot kell sugároznom, mint Fukushimában az atomerőmű, így keresztbe fontam a karjaimat és lassított léptekkel sétáltam felé. A szokásos térdnél szakadt farmerét és és fekete szövetkabátját viselte. Göndör tincseit hátrafésülte, kezeit a háta mögé rejtette. Az arcán tükröződött a másnaposság, szeme alatt fekete karikák húzódtak, bizonyítva azt, hogy nem sokat aludhatott. Smaragdzöld szemeiből sütött a megbánás, a remény és a félelem.
- Szia. - köszönt, de nem tudott, vagy szimplán nem mert a szemembe nézni. Apró mosolyra húztam a szám, egyáltalán nem voltam rá dühös.
- Szia. - üdvözöltem én is.
- Először is szeretnék bocsánatot kérni. Igazad volt, bár nem szégyellek, csupán féltem, hogy valaki jön és elcsábít tőlem. Nem akartalak elveszíteni. - vallotta be és lehajtotta a fejét.
- Harry én egyáltalán nem haragszom. - engedtem le magam mellé a karjaimat. - Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem. A pofon miatt. - kezdtem, de félbeszakított
- Azt a pofont jogosan kaptam. Bár megjegyzem nagyot szólt. - nevetett fel kínosan. - Szeretnék mutatni valamit. - nyújtotta a kezét. Gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatát és hagytam, hogy rákulcsolja az ujjait az enyéimre. Kimentünk az ajtón, mire valaki a képembe vakuzott. Villogtató újságírók sokasága dekkolt a kollégium előtt. Fényképezőgépek kattogása és a folyamatosan hadaró újságírók kérdései vettek minket körbe.
- Megtennék, hogy csendben marad egy percre és hátrálnak pár lépést? Alig kapok levegőt. - közölte az újságírókkal Harry. A fotósok és riporterek eleget tettek a kérésnek, hátrébb mentek. négy-öt lépést.
- Szóval, mint tudják, ő itt Nina Jackson. - kezdte, majd eleresztette a kezem és óvatosan térdre ereszkedett. Fogalmam sem volt mire készül, értetlenül néztem rá, a szám elé kapott kezekkel. Ha megkér én itt halok szörnyet. - gondoltam. Előhúzta az eddig háta mögött tartott kezét, amiben egy gyönyörű rózsa volt.
- Tudom, hogy hibáztam és sajnálom. Szeretnélek visszakapni. Kérlek, bocsáss meg! Lennél a barátnőm? - tette fel a nagy kérdést. Megragadtam a karját és felrángattam a földről. Ijedt tekintetét látva óvatosan elmosolyodtam.
- Miért, eddig nem voltam az? - váltott át a mosolyom vigyorba. Harry hitetlenül felnevetett, majd felém hajolt és hosszasan megcsókolt. Odaadtam a rózsát én pedig a vállába fúrtam a fejem. El sem tudja képzelni, mennyire hiányzott a hangja, az illata, a mosolya...mindene.
- Khm.. akkor miért nyilatkozta azt, hogy nem ismeri? - törte meg az idilli pillanatunkat egy újságíró.
- Tudja, nagyon szeretem őt. És féltem, hogy jön valaki, aki jobb, mint én és elveszi tőlem. Ezért rejtegettem. - válaszolt Harry.
- Ha valaki ekkora felhajtást csinál miattam, abból nem tudok kiszeretni. - szóltam közbe.
- Mióta tart a kapcsolatuk? - szólalt meg egy másik firkász.
- Augusztus 18. - vágta rá kapásból Hazz. - Életem egyik legmeghatározóbb napja. - nézett rám.
- Mihez kötik ezt a dátumot? Ekkor kérdezte meg? - bombáztak újabb kérdésekkel.
- Aznap csókolt meg először. - mosolyogtam. Ahogy láttam Harry örült, hogy ilyen lazán kezelem a helyzetet. Miután elfogytak az újságírók következhettek a rajongók, akik egészen addig ott várakoztak. Csak akkor esett le mennyire fázom, amikor Harry épp két lánnyal beszélgetett (mindeközben a derekamat karolta át). Megborzongtam és reszketni kezdtem. Harry szó nélkül kibújt a kabátjából, majd a hátamra terítette. Odajött hozzánk egy 15 év körüli lány és félénken megkérdezte Harry-t, hogy csinálhatnak-e egy közös képet.
- Persze. - mosolygott, majd átkarolta a lányt és felém nyújtotta a csaj telefonját. - Megtennéd? - kérdezte.
- Persze. - vettem el a készüléket. A lány félénken mosolygott, mire Harry óvatosan rám pillantott. Alig észrevehetően biccentettem, jelezve hogy értem mire gondolt, mire Harry egy puszit nyomott a lány arcára. A pillanat meg is lett örökítve a csaj telefonjával. A döbbenettől szóhoz sem jutott, csak megköszönte a képet és arrébb szédelgett. Lassacskán a Directioner-ek is elfogytak.
- Menjünk be! - indultam vissza. Este hat körül járt az idő. Odabent tízszer melegebb volt, mint odakint, de a torkom már fájt. Azt hiszem megfáztam. Amint felértünk a lépcsőn Kit, Zoe, Mary és Emma (meg a fekete hajú lány) letámadtak az ölelésükkel. Bementünk a szobába, ahova értelemszerűen Harry is követett. Sorban mutattam be a lányokat neki, kivéve Kit-et, őt már ismerte.
- Jut szembe, Kit. - húzott elő egy darab papírt a zsebéből. - Ezt Nialler küldi. - adta át. Kit elolvasta a levelet és a feje olyan vörös lett, mint egy főtt ráké.
- Nina, szeretné, ha... - kezdte Harry, de megcsörrent a telefonom. Anyu volt, így felvettem.
- Sziasztok. - szóltam bele. Tudtam, hogy ki van hangosítva.
- Gratulálunk kicsim! - szólalt meg anyu. - Puszilunk mindenkit!
- Köszönöm. Mi is titeket. - mondtam, majd anyu kinyomta a telefont. Hát ez furcsa volt. - Hol is tartottunk? - fordultam vissza Harry-hez.
- Költözz hozzám! - használta ki az alkalmat, mert a lányok épp a levelet tanulmányozták.
- Felőlem rendben, de mi lesz Kit-tel? Nem akarom itt hagyni. - néztem a lányra.
- Van vendégszoba is. - mosolyodott el. Ez nagoyn kedves gesztus volt tőle. Rövidesen kiürült a szoba, kettesben maradtunk. Harry hanyatt dőlt az ágyamon, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet és a szíve dobogását hallgattam.
- Szeretlek. Sajnálok mindent! - suttogta.
- Én is. De hagyjuk ezt. Holnap költözünk. - virultam.
- Mennem kéne. - nyúlta a kabátjáért.
- De ugye haza és nem egy bárba? - nevettem fel.
- Nem, oda majd csak veled megyek! - nevetett ő is. Kikísértem a kocsijáig. Ugyanaz a kocsi volt, mint amivel Pezza jött reggelt. Most már értem, hogy miért az anyósülésre ült be.
- Jó éjt!! - csókolt meg. Beült az autóba és elhajtott. Hosszasan néztem utána. Szívesen mentem volna vele, de erre másnapig még várnom kellett. Megborzongtam a hidegtől és visszasiettem az épületbe. Ahogy beléptem a szobába Kit a nyakamba ugrott, átölelt és ugrálni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy miért ugrál, de én is ezt tettem.
- Mi az Kit? - kérdeztem.
Felém tartotta a levelet amit kapott. Volt rajt egy telefonszám, egy kérdés és egy aláírás. Egek ura! Niall randira hívta.
- Jézus Mária Szent Antal! Ugye igent mondtál? - tettem fel újabb kérdést.
- Igen, az előbb hívtam. - pirult el. - Holnap este.
- Akkor mondok még egy jó hírt. Pakolj Kit, költözünk! - mosolyogtam.
- Mi? Hova? - tátotta el a száját.
- Harry-hez. - mosolyogtam továbbra is.
- Mi? És én is?
- Igen.
- Juj, Nina köszönöm! - ugrott a nyakamba újra.
- Igazán nincs mit. - viszonoztam az ölelést. Kit olyannyira izgatott lett, hogy egész este pörgött. Az ágyamon fekve olvasgattam a bulvárcikkeket (csurig volt "Harry Styles új barátnőjével"), amikor megláttam egy YouTube videót. Elindítottam, és pár perc múlva könnyes szemmel elvigyorodtam. Harry bocsánatkérésének videója. A felvételt gondolkodás nélkül megosztottam, megjegyzésként csak egyetlen egy mondatot írtam.
"Beacuse love and hate born one day. - Harold Edward Styles társaságában, Észak-London környékén".
A telefonom pillanatokon belül csörögni kezdett.
- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? - szólt bele köszönésképp Harry. Mily meglepő, nemde?
- Épp most mondtad. - emlékeztettem.
- Jó éjt hercegnő! - suttogta.
- Neked is, herceg! - köszöntem el én is, majd letettem a telefont. Hanyatt fordultam és a fülig érő, levakarhatatlan mosollyal nyugtáztam, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba. És hogy holnap átcuccolok az új otthonomba, a barátomhoz, Harry Styles-hoz.
És hogy, hogy alakult az életem Londonban? Cseppet sem volt zökkenőmentes. De ez már, egy másik történet.
- Ki vagy és mi az anyám kínját akarsz reggel hatkor? - szólt ki nyúzottan Kit.
- Hm, hmm hm hmm hm. - jött a válasz az ajtó mögül. Kérdőn összenéztünk és odasiettünk. Kitt kinyitotta az ajtót, és döbbentem néztünk az előttünk álló lányra. Reggel hatkor, full sminkben (!), összezárt szájjal, vadul csapkodva és hümmögve magyaráz. A röhögésemet visszatartva néztem a szobatársamra, aki hasonló véleményen volt.
- Várnál egy kicsit? - kérdeztem a lányt, majd becsuktam az ajtót. Felvettem egy párnát és az arcomba nyomva kitört belőlem a röhögés. Kit ugyanezt tette és bár próbáltunk halkan nevetni, mire újra kinyitottuk az ajtót a lány már csípőre tett kézzel állt és mérges tekintettel méregetett minket.
- Hmm hm hm hm. - forgatta a szemeit, majd sarkon fordult és eltipegett (hozzá kell tennem, cipőjének sarka minimum 15 centiméter volt). Felvont szemöldökökkel néztünk utána, aztán hatalmas nevetés közepette visszamentünk a szobába. A bőröndömben kotorászva (igen, még mindig nem pakoltam ki) azton gondolkoztam, hogy mikor lesz az első óra.
- Kit, mikor kezdődik az irodalomtörténet? - kérdeztem.
- Tízkor. - bújt bele a nadrágjába. Ellentétben másokkal, mi egyáltalán nem vagyunk szégyellősek, a "strandon sem látnak többet" elvet követve simán átöltözünk egymás előtt. Beágyaztam és az ágyamra terítettem a nagy neon zöld plédemet, amivel mindig Harry takarózott, mert utálja a nagyon vastag dunyhákat. Keserű mosollyal néztem ki az ablakon. Az eget vastag, szürke felhőtakaró fedte, közepes erősségű szél fújt.
Héttől fél nyolcig lehetett reggelizni. Az étkezőben összefutottunk Mary-vel, Emmával, Zoéval és avval a fekete hajú lánnyal, akinek a nevét még mindig nem tudom. Leültünk egy hatszemélyes asztalhoz és mindenki enni kezdte, amit épp csinált magának. A koleszben mindig svédasztalos a reggeli, azt eszel amit akarsz és annyit, amennyit akarsz. Vettem egy teljes kiőrlésű zsemlét, félbevágtam és megkentem vajjal.
- Hú, van kakaó! - indult meg a tálcájával Mary és lecsapott a pultra. Volt időm körülnézni, amíg a fekete hajú lány ki nem zökkentett.
- Elég jól sült el a tegnapi. - mosolygott.
- Aha. Ma reggel hümmögésre keltünk. - nevetett fel Kit.
- Nina, valami Perrie téged keres. - ért vissza Mary a kakaókkal. Mindenkinek hozott.
- Perrie? - gondolkoztam, aztán megvilágosodtam. - Perrie! - kiáltottam fel, aztán felpattantam és kirohantam az étkezőből. Mary nem tévedett, valóban Perrie várt rám a portán.
- Nina! - üdvözölt már messziről.
- Perrie, szia! - öleltem meg. - Hát te? - mosolyogtam meglepődötten.
- Jöttem, amint látod. Beszélnünk kell. - mondta.
- Oké. Menjünk, sétáljunk egyet. - indultam el az ajtó felé. Odakint a vártnál sokkal, de sokkal hűvösebb volt, de összehúztam magamon a pulcsimat, így már nem fáztam annyira. Perrie megállt egy hatalmas pocsolya mellett és a tükörképünket fürkészte.
- Harry tegnap a sárga földig leitta magát. - közölte, továbbra is a tócsába bámulva.
- Felnőtt ember, azt csinál amit akar. - válaszoltam, de a lelkem mélyén teljesen mást gondoltam. Aggódtam érte és megijesztett amit Perrie mondott.
- Azért ez már túlzás. - méltatlankodott Pezza. - Sosem szokott csak úgy piálni. - nézett a szemembe.
- Örülök neki, hogy ő ennyire ráér inni, amíg én sírógörccsel mesélem el a koleszos felügyelőnek, hogy miért rohantam ki az esőbe, Hazz nevét ordítva. Ennek ellenére, ha most idejönne bocsánatot kérni én boldogan ugornék a nyakába, mert még mindig szeretem. - tártam szét a karjaimat.
- Megbocsájtanál neki? - vonta fel a fél szemöldökét.
- Talán. - rugdostam a bakancsommal egy kavicsot. Persze gondolatban egész mást mondtam. Megbocsájtottam volna neki, mert így minden visszatérne a rendes kerékvágásba és én is boldogabb lennék.
- Zayn és Liam tegnap alig tudták hazavinni. Várj, megmutatom. - vette elő a mobilját. Ujjait villámgyorsan húzogatta a kijelzőn, aztán felém tartotta a készüléket. A helyzet a következő. Harry atom részegen (még a szeme sem áll jól) magyar valamit Zayn-nek, de képtelen összefüggő és érthető mondatokat alkotni, szóval csak gügyög. Liam a másik oldalról támasztja, aztán beültetik egy kocsiba. Az arca csillog a nedvességtől.
- Azok könnyek. Miután hazaért a London Eye-tól teljesen kiborult. - segített ki Perrie, nekem pedig leesett az állam. Ezt én váltanám ki belőle? Ez már durva.
- Kiborult? - kérdeztem vissza.
- Ki. Belépett a lakásába, és kitört belőle a sírás. Bement a szobájába, nekidőlt a falnak és lecsúszott a földre. - magyarázta.
- És te ezt honnan tudod? - értetlenkedtem.
- Louis és Liam mindvégig mellette voltak. - adta meg a teljesen ésszerű választ.
- Még valami? - kérdeztem, és bármire fel voltam készülve. Még arról is, hogy Harry esetleg majdnem leugrott a Tower Bridge-ról.
- Adj neki még egy esélyt kérlek. - tért rá a lényegre.
- Még meggondolom. - hunytam le a szemem, de a belső énem megint mást mondott. Szinte üvöltötte a helyes választ. IGEN.
- Köszönöm! - ölelt meg Perrie. - Mennem kell! Szia! - szállt be egy sötétített ablakú kocsi anyósülésére, majd elhajtott. Vagy inkább elhajtottak? Sokkos állapotban tértem vissza a többiekhez.
- Nina, minden rendben? - szúrta ki a holdkóros fejemet elsőnek Kit.
- Persze, persze. - néztem rá teljesen sápadtan. Leültem és a tenyerembe temettem az arcomat.
- Mi a baj? - aggodalmaskodott Mary.
- Ki volt az? Harry? Megverjem? - zsongott be Kit. Gondterhelt nevetéssel ettem tovább, amikor csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőre pillantva kis híján félrenyeltem. Harry volt. Egy ideig vacilláltam, hogy felvegyem-e, végül benyomta a "hívás fogadása" gombot.
- Halló? - szóltam bele, mintha nem tudnák ki hív.
- Szia Nina, Harry vagyok. Szánnál rám egy percet? - kérdezte.
Azonnal rávágtam volna, hogy persze, rá bármikor, de az asztalnál ülők kérdő tekintettel méregett szóval jól meg kellett gondolnom, hogy mit mondok.
- Aha, de várnál egy kicsit? - mondtam, majd a mellkasomhoz szorítottam a telefonomat. - Harry az, mit tegyek? - kérdeztem a lányoktól.
- Menjünk fel és hangosítsd ki! - mondta Kit, majd levitte a tálcáját és az enyémet is. Felszaladtam a lépcsőn és berohantam a szobába. A többiek követtek.
- Itt vagyok, bocsi csak reggeliztem éppen. - hangosítottam ki.
- Értem. Azon gondolkoztam, hogy megbeszélhetnénk-e ami történt? Ha nem, azt is megértem, de nagyon szeretném rendbe hozni a hibáim. - kezdte.
Körbenéztem, de mivel előre tudtam már a választ és a lányok is vad bólogatásba kezdtek nem gondolkodtam sokat.
- Rendben. - sóhajtottam, persze nem volt igazi sóhaj, valójában levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra.
- Köszönöm. Akkor délután. Szia! - tette le a telefont. Ez a beszélgetés olyan tárgyilagos és rideg volt, hogy az már megrémisztett. Enek ellenére örültem, hogy látom, mert az, hogy haragszom rá, nem azt jelenti, hogy már nem szeretem.
- Ha hulladék lesz én behajítom egy szemétledobóba. - közölte fapofával Mary, mire mindenki felnevetett. Ő már csak ilyen. Kemény, laza mégis kedves. Kit-tel elindultunk a suliba, ami két utcányira volt, de ha Kit nem szól, hogy megérkeztünk, én simán elsétálok mellette, annyira beleolvad a körülötte lévő hivatalokba. Aha, a hátsó bejárata. Az első viszont nagyon is kitűnik, hisz egy térrel szemben található. Az épület előtt rengeteg pad és asztal, amin jelenleg nem ült senki, mivel hideg volt. Az épületbe beérve letekertem magamról a sálamat, mert elég rendesen befűtöttek. Megkerestük a termet és beültünk. Pontosan tízkor megszólalt egy csengő és a tanár pár perc múlva meg is érkezett. Eszeveszett tempóban pötyögtem a laptopomba, nehogy véletlen kimaradjon valami. Aztán óra végén megkaptuk az irodalomtörténeti tankönyvet. Eltettem a könyvet és a laptopot is. Visszamentünk a koleszbe, mert fél tizenkettőtől fél egyig volt ebéd, egytől kettőig meg forgatókönyvírás. Nem siettünk, mert a suli nincs messze és időnk is volt. Mielőtt visszaindultunk volna kivettem az irodalomtörténeti tankönyvemet, mondván minek cipeljem feleslegesen. Az előadót hamar megtaláltuk. Ez az óra volt és lesz is a kedvencem. A tanár fiatal (tavaly végzett ugyanezen a főiskolán) és kedves, kidolgozott tételeket diktál le, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy beseggeljük az anyagot. Nagyon toleráns személyiségű és érti a viccet is. Óra után ő is kiosztotta a tankönyveket. Éppen kiléptünk volna az ajtót, amikor valaki utánunk szólt.
- Hé lányok! - kiáltotta. Értetlenül néztünk körbe, aztán megláttuk, hogy a tanár (vagyis a professzor) vadul integet. Visszaballagtunk és az asztala előtt megálltunk.
- Pénteken moziba vinném ezt a csoportot. Megnézzük a Nagy Gatsby-t. Két hét múlva hétfőre egy 3 oldalas esszét kérek róla. - közöltem. Hát, oké. De miért kellett ezt külön közölni? Pénteken úgyis elmondja, akkor meg? Na mindegy. Mint később kiderült, nem csak nekünk volt ma két óránk. A koleszben összefutottam Zoéval és Emmával.
- Szia Nina! - köszöntek.
- Sziasztok! Hová mentek? - érdeklődtem.
- Most nem köszi. Épp a szobámba tartottam, mert otthagytam a telefonomat. - magyarázkodtam.
- Értem. Hát, akkor szia. - intettek. Már léptem volna be a szobaajtón, amikor Mrs. Brown szólt utánam.
- Nina! Valaki keres. A portán vár! - mondta azon a dallamos, kedves és megnyugtató hangján.
- Rendben, egy perc és megyek! -szóltam vissza a küszöbről. Berontottam a szobába, zsebre vágtam a telefonomat és ugyanazzal a lendülettel kiviharzottam. Lefutottam a lépcsőn, sötétszőke hajamat az arcomba csapta a menetszél. Amikor megláttam kedvem lett volna a nyakába ugrani, de tudtam, nem adhatom magam ilyen könnyen. Magabiztosságot kell sugároznom, mint Fukushimában az atomerőmű, így keresztbe fontam a karjaimat és lassított léptekkel sétáltam felé. A szokásos térdnél szakadt farmerét és és fekete szövetkabátját viselte. Göndör tincseit hátrafésülte, kezeit a háta mögé rejtette. Az arcán tükröződött a másnaposság, szeme alatt fekete karikák húzódtak, bizonyítva azt, hogy nem sokat aludhatott. Smaragdzöld szemeiből sütött a megbánás, a remény és a félelem.
- Szia. - köszönt, de nem tudott, vagy szimplán nem mert a szemembe nézni. Apró mosolyra húztam a szám, egyáltalán nem voltam rá dühös.
- Szia. - üdvözöltem én is.
- Először is szeretnék bocsánatot kérni. Igazad volt, bár nem szégyellek, csupán féltem, hogy valaki jön és elcsábít tőlem. Nem akartalak elveszíteni. - vallotta be és lehajtotta a fejét.
- Harry én egyáltalán nem haragszom. - engedtem le magam mellé a karjaimat. - Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem. A pofon miatt. - kezdtem, de félbeszakított
- Azt a pofont jogosan kaptam. Bár megjegyzem nagyot szólt. - nevetett fel kínosan. - Szeretnék mutatni valamit. - nyújtotta a kezét. Gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatát és hagytam, hogy rákulcsolja az ujjait az enyéimre. Kimentünk az ajtón, mire valaki a képembe vakuzott. Villogtató újságírók sokasága dekkolt a kollégium előtt. Fényképezőgépek kattogása és a folyamatosan hadaró újságírók kérdései vettek minket körbe.
- Megtennék, hogy csendben marad egy percre és hátrálnak pár lépést? Alig kapok levegőt. - közölte az újságírókkal Harry. A fotósok és riporterek eleget tettek a kérésnek, hátrébb mentek. négy-öt lépést.
- Szóval, mint tudják, ő itt Nina Jackson. - kezdte, majd eleresztette a kezem és óvatosan térdre ereszkedett. Fogalmam sem volt mire készül, értetlenül néztem rá, a szám elé kapott kezekkel. Ha megkér én itt halok szörnyet. - gondoltam. Előhúzta az eddig háta mögött tartott kezét, amiben egy gyönyörű rózsa volt.
- Tudom, hogy hibáztam és sajnálom. Szeretnélek visszakapni. Kérlek, bocsáss meg! Lennél a barátnőm? - tette fel a nagy kérdést. Megragadtam a karját és felrángattam a földről. Ijedt tekintetét látva óvatosan elmosolyodtam.
- Miért, eddig nem voltam az? - váltott át a mosolyom vigyorba. Harry hitetlenül felnevetett, majd felém hajolt és hosszasan megcsókolt. Odaadtam a rózsát én pedig a vállába fúrtam a fejem. El sem tudja képzelni, mennyire hiányzott a hangja, az illata, a mosolya...mindene.
- Khm.. akkor miért nyilatkozta azt, hogy nem ismeri? - törte meg az idilli pillanatunkat egy újságíró.
- Tudja, nagyon szeretem őt. És féltem, hogy jön valaki, aki jobb, mint én és elveszi tőlem. Ezért rejtegettem. - válaszolt Harry.
- Ha valaki ekkora felhajtást csinál miattam, abból nem tudok kiszeretni. - szóltam közbe.
- Mióta tart a kapcsolatuk? - szólalt meg egy másik firkász.
- Augusztus 18. - vágta rá kapásból Hazz. - Életem egyik legmeghatározóbb napja. - nézett rám.
- Mihez kötik ezt a dátumot? Ekkor kérdezte meg? - bombáztak újabb kérdésekkel.
- Aznap csókolt meg először. - mosolyogtam. Ahogy láttam Harry örült, hogy ilyen lazán kezelem a helyzetet. Miután elfogytak az újságírók következhettek a rajongók, akik egészen addig ott várakoztak. Csak akkor esett le mennyire fázom, amikor Harry épp két lánnyal beszélgetett (mindeközben a derekamat karolta át). Megborzongtam és reszketni kezdtem. Harry szó nélkül kibújt a kabátjából, majd a hátamra terítette. Odajött hozzánk egy 15 év körüli lány és félénken megkérdezte Harry-t, hogy csinálhatnak-e egy közös képet.
- Persze. - mosolygott, majd átkarolta a lányt és felém nyújtotta a csaj telefonját. - Megtennéd? - kérdezte.
- Persze. - vettem el a készüléket. A lány félénken mosolygott, mire Harry óvatosan rám pillantott. Alig észrevehetően biccentettem, jelezve hogy értem mire gondolt, mire Harry egy puszit nyomott a lány arcára. A pillanat meg is lett örökítve a csaj telefonjával. A döbbenettől szóhoz sem jutott, csak megköszönte a képet és arrébb szédelgett. Lassacskán a Directioner-ek is elfogytak.
- Menjünk be! - indultam vissza. Este hat körül járt az idő. Odabent tízszer melegebb volt, mint odakint, de a torkom már fájt. Azt hiszem megfáztam. Amint felértünk a lépcsőn Kit, Zoe, Mary és Emma (meg a fekete hajú lány) letámadtak az ölelésükkel. Bementünk a szobába, ahova értelemszerűen Harry is követett. Sorban mutattam be a lányokat neki, kivéve Kit-et, őt már ismerte.
- Jut szembe, Kit. - húzott elő egy darab papírt a zsebéből. - Ezt Nialler küldi. - adta át. Kit elolvasta a levelet és a feje olyan vörös lett, mint egy főtt ráké.
- Nina, szeretné, ha... - kezdte Harry, de megcsörrent a telefonom. Anyu volt, így felvettem.
- Sziasztok. - szóltam bele. Tudtam, hogy ki van hangosítva.
- Gratulálunk kicsim! - szólalt meg anyu. - Puszilunk mindenkit!
- Köszönöm. Mi is titeket. - mondtam, majd anyu kinyomta a telefont. Hát ez furcsa volt. - Hol is tartottunk? - fordultam vissza Harry-hez.
- Költözz hozzám! - használta ki az alkalmat, mert a lányok épp a levelet tanulmányozták.
- Felőlem rendben, de mi lesz Kit-tel? Nem akarom itt hagyni. - néztem a lányra.
- Van vendégszoba is. - mosolyodott el. Ez nagoyn kedves gesztus volt tőle. Rövidesen kiürült a szoba, kettesben maradtunk. Harry hanyatt dőlt az ágyamon, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet és a szíve dobogását hallgattam.
- Szeretlek. Sajnálok mindent! - suttogta.
- Én is. De hagyjuk ezt. Holnap költözünk. - virultam.
- Mennem kéne. - nyúlta a kabátjáért.
- De ugye haza és nem egy bárba? - nevettem fel.
- Nem, oda majd csak veled megyek! - nevetett ő is. Kikísértem a kocsijáig. Ugyanaz a kocsi volt, mint amivel Pezza jött reggelt. Most már értem, hogy miért az anyósülésre ült be.
- Jó éjt!! - csókolt meg. Beült az autóba és elhajtott. Hosszasan néztem utána. Szívesen mentem volna vele, de erre másnapig még várnom kellett. Megborzongtam a hidegtől és visszasiettem az épületbe. Ahogy beléptem a szobába Kit a nyakamba ugrott, átölelt és ugrálni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy miért ugrál, de én is ezt tettem.
- Mi az Kit? - kérdeztem.
Felém tartotta a levelet amit kapott. Volt rajt egy telefonszám, egy kérdés és egy aláírás. Egek ura! Niall randira hívta.
- Jézus Mária Szent Antal! Ugye igent mondtál? - tettem fel újabb kérdést.
- Igen, az előbb hívtam. - pirult el. - Holnap este.
- Akkor mondok még egy jó hírt. Pakolj Kit, költözünk! - mosolyogtam.
- Mi? Hova? - tátotta el a száját.
- Harry-hez. - mosolyogtam továbbra is.
- Mi? És én is?
- Igen.
- Juj, Nina köszönöm! - ugrott a nyakamba újra.
- Igazán nincs mit. - viszonoztam az ölelést. Kit olyannyira izgatott lett, hogy egész este pörgött. Az ágyamon fekve olvasgattam a bulvárcikkeket (csurig volt "Harry Styles új barátnőjével"), amikor megláttam egy YouTube videót. Elindítottam, és pár perc múlva könnyes szemmel elvigyorodtam. Harry bocsánatkérésének videója. A felvételt gondolkodás nélkül megosztottam, megjegyzésként csak egyetlen egy mondatot írtam.
"Beacuse love and hate born one day. - Harold Edward Styles társaságában, Észak-London környékén".
A telefonom pillanatokon belül csörögni kezdett.
- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? - szólt bele köszönésképp Harry. Mily meglepő, nemde?
- Épp most mondtad. - emlékeztettem.
- Jó éjt hercegnő! - suttogta.
- Neked is, herceg! - köszöntem el én is, majd letettem a telefont. Hanyatt fordultam és a fülig érő, levakarhatatlan mosollyal nyugtáztam, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba. És hogy holnap átcuccolok az új otthonomba, a barátomhoz, Harry Styles-hoz.
És hogy, hogy alakult az életem Londonban? Cseppet sem volt zökkenőmentes. De ez már, egy másik történet.
2013. október 13., vasárnap
13. Fejezet: "Törd össze a szívem és bánts meg még jobban!" (2/2)
Harry furcsállva a dolgot megfordult és döbbent meredt rám, aztán elkapta a tekintetét és lehajtotta a fejét. A riporter eközben már le is bombázott a kérdéseivel.
- Ön Nina Jackson ugye? - kérdezte.
- Igen én vagyok. - mondtam vékony, remegő hangon és éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Aztán ahogy ránéztem Harry-re ez az inger átcsapott mérhetetlen dühbe.
- Egyetért azzal, amit Mr. Styles állított? - tette fel ezt a, számomra igencsak költői, kérdést.
- Nem. - vettem át a mikrofont és Harry elé léptem. A kamera követte minden léptem. - Hát ennyit értem neked? - kérdeztem szinte suttogva. -egy nyári kaland voltam? Hát legyen. Remélem nem bánod, ha megtudják az igazságot. - szidtam, de továbbra sem nézett fel. Így hát folytattam. - Neked adtam mindenem. Egy nő legnagyobb értékét is. - az utóbbi szó hallatán felemelte a fejét és perverzen elvigyorodott. Elkapott a hév és megpofoztam. A körülöttünk lévő embersereg felszisszent és élvezettel figyelte a jelenetet. - És még van képed vigyorogni. Hazudtál. Azt mondtad igaz szerelem. Hazudtál. És én hülye voltam, mert elhittem. Ahhoz képest elég szépen letagadtál. Nem csak nekem hazudtál, hanem a rajongóidnak is. Sosem voltál Magyarországon mi? - vigyorodtam el gúnyosan. - És most mondj amit akarsz. Hívj libának, mint az a srác a strandon. Törd össze a szívem és bánts meg még jobban! Vagy mond azt, hogy szeretsz. Az összes hazugságod közül valamiért volt a kedvencem. - mondtam a képébe mindent, ami a lelkem nyomta. Aztán a kezébe nyomtam a mikrofont és hátat fordítva átvágtam a tömegen. Zayn szó nélkül utánam jött, még a kocsiajtót is kinyitotta. Bevágtam magam az anyósülésre. Zayn beült a volán mögé és a gázra taposott. De rossz irányba tartottunk.
- Hova megyünk? - kérdeztem.
- Beszélnünk kell. - parkolt le, majd kiszállt én meg követtem. A helyszínt azonnal megismertem. Itt forgatták a One Thing videójának egy részét. Zayn leült egy padra, én meg mellé. Egy darabig szótlanul ücsörögtünk egymás mellett, végül megtörte a csendet.
- Nina megértem, hogy most dühös vagy és teljesen joggal vagy az. De kérlek, mielőtt bármit is mondasz hallgass végig. Ha már Harry-t nem, legalább engem. - kérte. Az utolsó mondata felkeltette az érdeklődésemet.
- Hallgatlak. - dőltem hátra és a dzsekim zsebeibe csúsztattam a kezeimet.
- Ez nagy baromság volt a részedről. - közölte, nekem pedig leesett az állam. De mielőtt bármit is mondhattam volna folytatta. - De nem csak a te részedről, az övéről is, ebben igazad van. Csak hogy tudd, nem véletlenül vittünk a London Eye-hoz és Harry mondatának volt egy második fele, amit nem mondhatott végig. - közölte.
- Mi volt az? - kérdeztem és levegőt is elfelejtettem venni.
- "Sosem volt Nina nevű ismerősöm. Nekem csak Nina nevezetű barátnőm volt és lenne mind a mai napig, ha nem cseszem el az egészet." - egészítette ki Harry visszaidézett mondatait. Előregörnyedtem, a könyökeimmel a térdemen támaszkodtam és a tenyerembe temettem az arcomat.
- Az a sziporkázó elmém. - kezdtem bele az önmarcangolásba. - Türelmetlen formám és önfejű gondolataim. - tört rám a sírás, de nagy nehezen lenyeltem a könnyeimet.
- Menjünk. - állt fel Zayn és elkísért a kocsihoz. Nagy küszködés árán, de odatámolyogtam ugyan, nem sok választott el attól, hogy ott essek össze. Olyan erővel tört rám a felismerés, hogy úgy éreztem magam, mint amikor először (és remélhetőleg utoljára) berúgtam. Hányingerem volt, szédültem és összefüggéstelenül beszéltem. Zayn kirakott a kolesz előtt, és épp elköszöntem volna tőle, amikor megszólalt a telefonja.
- Na mi van haver? M.. miért sírsz? Harry, te ittál? Aha, értem. Máris ott vagyok. - nyomta ki, majd intett egyet és elhajtott Hosszasan néztem a kocsi után, aztán a sírással küzdve felmentem a szobámba. Erőm egészen a szobaajtóig tartott, mert ahogy beléptem kifakadt belőlem a sírás. Az ajtónak dőltem és lecsúsztam a földre. Átkulcsoltam a térdeim és csak zokogtam. Elcsesztem az egészet. Én vagyok a hibás mindenért. A múltkor is én voltam. Hogy lehetek ekkora szerencsétlenség? - szenvedtem magamban. Nem tudom meddig ülhettem az ajtó előtt, mindenesetre amikor újra kinyitottam a szemem már az ágyamon feküdtem, arccal a fal felé fordulva. Óvatosan felültem és körbenéztem. Kit az ágyán hasalva laptopozott. Az órára pillantottam, ami este hét órát mutatott.
- Hát felébredtél? - kérdezte az arcán levakarhatatlan vigyorral.
- Fel, de - értetlenkedtem - hogy kerültem az ágyra? - kérdeztem.
- Elaludtál. Niall meg feltett. - vonta meg a vállát.
- Itt volt? - csodálkoztam.
- Aha. Csak visszahozott engem. Amúgy, már a többi lány is elfoglalta a szobáját és nyolc körül ismerkedős beszélgetést terveznek a társalgóba. Meghívtak minket is. Elmegyünk? - mosolygott rám.
- Én nem bánom, de hadd hozzam rendbe magam előtte. Mert valamiért még mindig rajtam van a dzsekim. - néztem végig magamon. Nem csak a dzsekimet, de még a cipőmet sem vettem le. Kibújtam a tornacsukámból és ledobtam az ágyam mellé. Kinéztem az ablakon. Odakint már félhomály volt és az eső zuhogott. Egy fiatal szerelmespár andalgott egy esernyő alatt, amitől elszorult a torkom. Bementem a fürdőbe és belenézve a tükörbe rájöttem, hogy nincs is olyan szétsírt fejem, mint amire számítottam. Úgy döntöttem nem fürdöm még le, csak átöltözöm. Előkotortam a melegítőmet, összefogtam a hajamat és még átmostam párszor az arcomat, hogy véglegesen eltüntessem a sírás összes nyomát róla. Aztán visszamentem Kit-hez, aki már indulásra készen állt.
Zsebre vágtam a telefonomat (amire még akkor is folyamatosan érkeztek a hívások és SMS-ek), aztán mosolyt varázsolva az arcomra követtem újdonsült barátnőmet. Biztatóan belém karolt és így kísért végig a folyosón. Az 1. társalgóba belépve (igen, kettő van) egy rakás körömlakkozó plázamacaközt találtuk magunkat. Rögtön tudtuk, hogy a kolesz "elitjébe" csöppentünk, így azon nyomban sarkon fordultunk és átmentünk a folyosó átellenes oldalán lévő 2. társalgóba. Na ez már rögtön jobban tetszett. A lányok stílusosak voltak, látszott rajtuk, hogy kedvelik a divatot, de az is, hogy nem töltenek órákat a vásárlással, a fodrásznál vagy épp a manikűrösnél. Lazák voltak, mindegyikőjük pizsamában vagy melegítőben volt, ellentétben a másik társalgóban tartózkodókkal, akik még negyed nyolckor is csőfarmerben parádéztak. Míg egy plázacica a böfögésre fújol , a "magunkfajták" jót nevetnek rajta és gratulálnak neki. Vihogások helyett orbitális, emberes röhögések. Rögtön éreztem, hogy ide tartozom. Az érkezésünk nem kavart nagy port, így Kit-tel a többiek példáját követve leültünk a földre törökülésben és beszélgettünk. Aztán pontosan fél nyolckor egy barna hajú lány felállt és kicsit hangosabban megköszörülte a torkát. A teremben olyan csend lett, hogy még a légyfingás is tisztán kivehető lett volna, de nem volt. Mármint légyfingás nem volt.
- Üdvözlök mindenkit! Ismerős arcokat és gólyákat egyaránt. - köszöntötte a jelenlévőket. - Én Mary B. Parker vagyok. Arra kérek mindenkit, hogy egyenként mutatkozzatok be és mondjátok el amit fontosnak tartotok magatokról. Ha pedig valakinek kérdése van azt majd utána tegye fel. Kezdjük veled! - mutatott egy sötétszőke hajú lányra. - Utána te választod ki, hogy ki legyen a következő. - mosolygott, majd helyet foglalt. Mindenki mondott pár dolgot magáról és én megpróbáltam minél több ember arcát és nevét összepárosítani, több-kevesebb sikerrel. Aztán egy Zoe nevű lány Kit-et választotta, ő pedig értelemszerűen engem. Felálltam, majd belekezdtem rövid kis monológomba.
- Sziasztok. Nina D. Jackson vagyok, 18 éves és Magyarországról jöttem. Van két húgom és egy lovam, akivel voltam már versenyeken is. Szertornázom, focizom és játszom gitáron. Azt hiszem ennyi. Van kérdés? - néztem körbe. Egyszerre 3 kéz lendült a magasba.
- Tessék. - néztem egy ébenfekete hajú lányra.
- Hogy hívják a húgaidat? - mosolygott.
- Rebeka és Csenge. - válaszoltam viszonozva a gesztusát. Aztán felszólítottam Emma-t (az ő nevét sikerült megjegyeznem).
- És a lovadnak van neve? - érdeklődött.
- Van. Hurrikánnak hívják.
- És viharos természete van? - vágta rá egy lány a terem túlsó végéből, mire mindenki nevetni kezdett. Ez jó poén volt.
- Nem, teljes mértékben higgadt, de ez jó volt. - mondtam a lánynak. Végül felszólítottam az utolsó kérdezőt is, aki maga Mary volt.
- Tudtad, hogy minden bulvárlap rólad beszél? - kérdezte. Villámcsapásként ért a hír. Szóval felismert? Pompás.
- Igen, tudtam. Ma például felpofoztam a barátomat. Vagyis már csak volt barátomat. - kezdtek el folyni a könnyeim. - Elnézést. - rohantam ki a társalgóból, végül az udvarra nyíló ajtó előtt megtorpantam. Egy pillanatig haboztam, hogy kimenjek-e, aztán kilöktem az ajtót és kirohantam . Még erősebb sírógörcs tört rám.
- HARRY!! -ordítottam a zuhogó esőbe. A kiáltásommal olyan mennyiségű energia szabadult ki belőlem, hogy már szinte reszkettem. Az egész testemet bejárta a harag, a csalódottság és a remény.
- Miss Jackson! - kiáltott az ajtó felől Mrs. Brown. - Jöjjön be, még megfázik. - intett. Visszafutottam hozzá, ő meg a hátamra terített egy pokrócot, amit alaposan magamra csavartam. - Maga sír? - tette hozzá csodálkozva. - Na jöjjön, mondja el mi történt! - tessékelt beljebb. A beázott cipőmben cuppogott a víz, a hajam az arcomra, a pulcsim pedig a hátamra tapadt. Kedvesen bekísért az irodájába.
- Foglaljon helyet! - lövellt felém biztató mosolyt. Leültem az egyik fotelba Mrs. Brown asztalával szemben. Ő a másik oldalon foglalta el bőrszékét.
- Mi történt magával? - kérdezte.
- Kérem, nyugodtan tegezzen le. - mondtam keserű mosollyal.
- Mi történt veled? - helyesbített.
- Ez egy hosszú történet. - szipogtam.
- Időnk, mint a tenger. - dőlt hátra. Felhúztam a lábaimat törökülésbe, és lerúgtam a vizes tornacsukámat.
- Bizonyára Ön is látta már az újságokban, hogy a One Direction Magyarországra látogatott. - kezdtem. Mrs. Brown bólintott egy aprót. - És hogy Harry Styles összejött egy lánnyal. Nos, az a lány én voltam. Harry pedig azt mondta szeret engem. De amikor megjelent a sajtó úgy tett, mintha nem is ismerne. Aztán ma rátett még egy lapáttal. - meséltem könnyek között. - A két tulajdon fülemmel hallottam, ahogy kerek-perec kimondja, fogalma sincs arról, ki vagyok én. Én úgy bedühödtem, hogy megpofoztam. Csak egy gond van. A gyűlöletem mögött szerelem áll. - szipogtam.
- Sajnálom. - nyújtott felém egy doboz zsebkendőt. Kivettem belőle egyet és kifújtam az orrom. - Ez a két érzés nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. - folytatta, majd felállt. - Próbáld meg elterelni a gondolataid. Aludj vagy olvass. - mondta, miközben elkísért az ajtajáig.
- Köszönöm Mr.s Brown. Jó éjt! - léptem ki az iroda ajtaján, aztán megtorpantam. Az összes lány, aki a 2. társalgóban volt az ajtó előtt állt és rám várt. Mindent hallottak, az egyszer biztos.
- Minden oké? - lépett mellém Kit.
- Persze. De, ti mit kerestek itt?- forgolódtam.
- Éreztük,hogy szükséged lehet most ránk. - mosolygott Mary.
Szó nélkül átöleltem mindkettőt.
- Csoportos ölelés! - kiáltotta Zoe. Azt hittem ott fulladok meg, de nem volt baj. Ez olyan gesztus volt, amiért örökké hálás leszek. Mindenki visszavonult a társalgóba "beszéljük ki Harry Styles-t" címszó alatt. Egy nagy kört alkotva ültünk le, de őszintén szólva nekem ehhez semmi kedvem sem volt, hisz még mindig szeretem és akit szeretek azt nem beszélem ki.
- Mi lenne, ha ehelyett a kibeszélés helyett megszívatnánk a plázacicákat? - húztam gonosz vigyorra a szám.
- Tetszik az ötlet. Mivel? - szállt be a játékba Mary.
- Tereljétek el a figyelmüket, amíg én és Kit pillanatragasztót keverünk a sminkekbe. - ismertettem a tervet.
- Bírom az észjárásod. - nevetett fel Emma.
- Kinek van figyelemelterelési módszere? - kérdeztem.
- Leárazás a 26. és a Gabriel utca sarkán? - kérdezte a jó humorú lány.
- Az merre van? -sandítottam.
- Észek- London. - vigyorgott Zoe.
- Túl messze van. -ráztam a fejem.
- Justin Bieber koncert a fiúkoleszben? - vetette fel az ötletet Kit. - Egy sarokra van innen. - tette hozzá.
- Pompás. - mosolyogtam. Emma elvállalta, hogy beront hozzájuk. Az ajtajuk előtt megálltunk.
- Tedd oda magam Emm! - ragadta meg a két vállát Zoe és szembefordította magával.
- Oké. Akkor. - vett egy mély levegőt. Mi kicsit félrehúzódtunk, hogy a kirohanók össze ne tiporjanak. Emma egy határozott mozdulattal berontott és visítani kezdett.
- ÚÚRISTEN! ONE DIRECTION ÉS JUSTIN BIEBER A FIÚKOLESZBEN VAN!! -óbégatta és sikítva lépcső felé rohant. A terv bejött a többi lány vonyítva futott utána. Alig bírtunk visszatartani a röhögést. Amint az utolsó lány is elhagyta a társalgót eljött a mi időnk. Bementünk és pillanatragasztót kevertünk a körömlakkokba, az alapozóba és a szemspirálba. Kit nem tudta megállni, hogy a szájfényekbe ne tegyen, így került azokba is. Amilyen gyorsan csak tudtunk elslisszoltunk a helyszínről. A társalgónkba visszaérve hatalmas fütty és tapsvihar fogadott bennünket.
- Pszt! Ne keltsünk feltűnést. Inkább menjünk aludni. - csitítottam őket. Ebbe mindenki beleegyezett, hisz hajnali kettő volt már. Kis és én is visszavonultunk a szobánkba, lefürödtünk és (hatalmas röhögés kíséretében) elaludtunk.
- Ön Nina Jackson ugye? - kérdezte.
- Igen én vagyok. - mondtam vékony, remegő hangon és éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Aztán ahogy ránéztem Harry-re ez az inger átcsapott mérhetetlen dühbe.
- Egyetért azzal, amit Mr. Styles állított? - tette fel ezt a, számomra igencsak költői, kérdést.
- Nem. - vettem át a mikrofont és Harry elé léptem. A kamera követte minden léptem. - Hát ennyit értem neked? - kérdeztem szinte suttogva. -egy nyári kaland voltam? Hát legyen. Remélem nem bánod, ha megtudják az igazságot. - szidtam, de továbbra sem nézett fel. Így hát folytattam. - Neked adtam mindenem. Egy nő legnagyobb értékét is. - az utóbbi szó hallatán felemelte a fejét és perverzen elvigyorodott. Elkapott a hév és megpofoztam. A körülöttünk lévő embersereg felszisszent és élvezettel figyelte a jelenetet. - És még van képed vigyorogni. Hazudtál. Azt mondtad igaz szerelem. Hazudtál. És én hülye voltam, mert elhittem. Ahhoz képest elég szépen letagadtál. Nem csak nekem hazudtál, hanem a rajongóidnak is. Sosem voltál Magyarországon mi? - vigyorodtam el gúnyosan. - És most mondj amit akarsz. Hívj libának, mint az a srác a strandon. Törd össze a szívem és bánts meg még jobban! Vagy mond azt, hogy szeretsz. Az összes hazugságod közül valamiért volt a kedvencem. - mondtam a képébe mindent, ami a lelkem nyomta. Aztán a kezébe nyomtam a mikrofont és hátat fordítva átvágtam a tömegen. Zayn szó nélkül utánam jött, még a kocsiajtót is kinyitotta. Bevágtam magam az anyósülésre. Zayn beült a volán mögé és a gázra taposott. De rossz irányba tartottunk.
- Hova megyünk? - kérdeztem.
- Beszélnünk kell. - parkolt le, majd kiszállt én meg követtem. A helyszínt azonnal megismertem. Itt forgatták a One Thing videójának egy részét. Zayn leült egy padra, én meg mellé. Egy darabig szótlanul ücsörögtünk egymás mellett, végül megtörte a csendet.
- Nina megértem, hogy most dühös vagy és teljesen joggal vagy az. De kérlek, mielőtt bármit is mondasz hallgass végig. Ha már Harry-t nem, legalább engem. - kérte. Az utolsó mondata felkeltette az érdeklődésemet.
- Hallgatlak. - dőltem hátra és a dzsekim zsebeibe csúsztattam a kezeimet.
- Ez nagy baromság volt a részedről. - közölte, nekem pedig leesett az állam. De mielőtt bármit is mondhattam volna folytatta. - De nem csak a te részedről, az övéről is, ebben igazad van. Csak hogy tudd, nem véletlenül vittünk a London Eye-hoz és Harry mondatának volt egy második fele, amit nem mondhatott végig. - közölte.
- Mi volt az? - kérdeztem és levegőt is elfelejtettem venni.
- "Sosem volt Nina nevű ismerősöm. Nekem csak Nina nevezetű barátnőm volt és lenne mind a mai napig, ha nem cseszem el az egészet." - egészítette ki Harry visszaidézett mondatait. Előregörnyedtem, a könyökeimmel a térdemen támaszkodtam és a tenyerembe temettem az arcomat.
- Az a sziporkázó elmém. - kezdtem bele az önmarcangolásba. - Türelmetlen formám és önfejű gondolataim. - tört rám a sírás, de nagy nehezen lenyeltem a könnyeimet.
- Menjünk. - állt fel Zayn és elkísért a kocsihoz. Nagy küszködés árán, de odatámolyogtam ugyan, nem sok választott el attól, hogy ott essek össze. Olyan erővel tört rám a felismerés, hogy úgy éreztem magam, mint amikor először (és remélhetőleg utoljára) berúgtam. Hányingerem volt, szédültem és összefüggéstelenül beszéltem. Zayn kirakott a kolesz előtt, és épp elköszöntem volna tőle, amikor megszólalt a telefonja.
- Na mi van haver? M.. miért sírsz? Harry, te ittál? Aha, értem. Máris ott vagyok. - nyomta ki, majd intett egyet és elhajtott Hosszasan néztem a kocsi után, aztán a sírással küzdve felmentem a szobámba. Erőm egészen a szobaajtóig tartott, mert ahogy beléptem kifakadt belőlem a sírás. Az ajtónak dőltem és lecsúsztam a földre. Átkulcsoltam a térdeim és csak zokogtam. Elcsesztem az egészet. Én vagyok a hibás mindenért. A múltkor is én voltam. Hogy lehetek ekkora szerencsétlenség? - szenvedtem magamban. Nem tudom meddig ülhettem az ajtó előtt, mindenesetre amikor újra kinyitottam a szemem már az ágyamon feküdtem, arccal a fal felé fordulva. Óvatosan felültem és körbenéztem. Kit az ágyán hasalva laptopozott. Az órára pillantottam, ami este hét órát mutatott.
- Hát felébredtél? - kérdezte az arcán levakarhatatlan vigyorral.
- Fel, de - értetlenkedtem - hogy kerültem az ágyra? - kérdeztem.
- Elaludtál. Niall meg feltett. - vonta meg a vállát.
- Itt volt? - csodálkoztam.
- Aha. Csak visszahozott engem. Amúgy, már a többi lány is elfoglalta a szobáját és nyolc körül ismerkedős beszélgetést terveznek a társalgóba. Meghívtak minket is. Elmegyünk? - mosolygott rám.
- Én nem bánom, de hadd hozzam rendbe magam előtte. Mert valamiért még mindig rajtam van a dzsekim. - néztem végig magamon. Nem csak a dzsekimet, de még a cipőmet sem vettem le. Kibújtam a tornacsukámból és ledobtam az ágyam mellé. Kinéztem az ablakon. Odakint már félhomály volt és az eső zuhogott. Egy fiatal szerelmespár andalgott egy esernyő alatt, amitől elszorult a torkom. Bementem a fürdőbe és belenézve a tükörbe rájöttem, hogy nincs is olyan szétsírt fejem, mint amire számítottam. Úgy döntöttem nem fürdöm még le, csak átöltözöm. Előkotortam a melegítőmet, összefogtam a hajamat és még átmostam párszor az arcomat, hogy véglegesen eltüntessem a sírás összes nyomát róla. Aztán visszamentem Kit-hez, aki már indulásra készen állt.
- Üdvözlök mindenkit! Ismerős arcokat és gólyákat egyaránt. - köszöntötte a jelenlévőket. - Én Mary B. Parker vagyok. Arra kérek mindenkit, hogy egyenként mutatkozzatok be és mondjátok el amit fontosnak tartotok magatokról. Ha pedig valakinek kérdése van azt majd utána tegye fel. Kezdjük veled! - mutatott egy sötétszőke hajú lányra. - Utána te választod ki, hogy ki legyen a következő. - mosolygott, majd helyet foglalt. Mindenki mondott pár dolgot magáról és én megpróbáltam minél több ember arcát és nevét összepárosítani, több-kevesebb sikerrel. Aztán egy Zoe nevű lány Kit-et választotta, ő pedig értelemszerűen engem. Felálltam, majd belekezdtem rövid kis monológomba.
- Sziasztok. Nina D. Jackson vagyok, 18 éves és Magyarországról jöttem. Van két húgom és egy lovam, akivel voltam már versenyeken is. Szertornázom, focizom és játszom gitáron. Azt hiszem ennyi. Van kérdés? - néztem körbe. Egyszerre 3 kéz lendült a magasba.
- Tessék. - néztem egy ébenfekete hajú lányra.
- Hogy hívják a húgaidat? - mosolygott.
- Rebeka és Csenge. - válaszoltam viszonozva a gesztusát. Aztán felszólítottam Emma-t (az ő nevét sikerült megjegyeznem).
- És a lovadnak van neve? - érdeklődött.
- És viharos természete van? - vágta rá egy lány a terem túlsó végéből, mire mindenki nevetni kezdett. Ez jó poén volt.
- Nem, teljes mértékben higgadt, de ez jó volt. - mondtam a lánynak. Végül felszólítottam az utolsó kérdezőt is, aki maga Mary volt.
- Tudtad, hogy minden bulvárlap rólad beszél? - kérdezte. Villámcsapásként ért a hír. Szóval felismert? Pompás.
- Igen, tudtam. Ma például felpofoztam a barátomat. Vagyis már csak volt barátomat. - kezdtek el folyni a könnyeim. - Elnézést. - rohantam ki a társalgóból, végül az udvarra nyíló ajtó előtt megtorpantam. Egy pillanatig haboztam, hogy kimenjek-e, aztán kilöktem az ajtót és kirohantam . Még erősebb sírógörcs tört rám.
- HARRY!! -ordítottam a zuhogó esőbe. A kiáltásommal olyan mennyiségű energia szabadult ki belőlem, hogy már szinte reszkettem. Az egész testemet bejárta a harag, a csalódottság és a remény.
- Miss Jackson! - kiáltott az ajtó felől Mrs. Brown. - Jöjjön be, még megfázik. - intett. Visszafutottam hozzá, ő meg a hátamra terített egy pokrócot, amit alaposan magamra csavartam. - Maga sír? - tette hozzá csodálkozva. - Na jöjjön, mondja el mi történt! - tessékelt beljebb. A beázott cipőmben cuppogott a víz, a hajam az arcomra, a pulcsim pedig a hátamra tapadt. Kedvesen bekísért az irodájába.
- Foglaljon helyet! - lövellt felém biztató mosolyt. Leültem az egyik fotelba Mrs. Brown asztalával szemben. Ő a másik oldalon foglalta el bőrszékét.
- Mi történt magával? - kérdezte.
- Kérem, nyugodtan tegezzen le. - mondtam keserű mosollyal.
- Mi történt veled? - helyesbített.
- Ez egy hosszú történet. - szipogtam.
- Időnk, mint a tenger. - dőlt hátra. Felhúztam a lábaimat törökülésbe, és lerúgtam a vizes tornacsukámat.
- Bizonyára Ön is látta már az újságokban, hogy a One Direction Magyarországra látogatott. - kezdtem. Mrs. Brown bólintott egy aprót. - És hogy Harry Styles összejött egy lánnyal. Nos, az a lány én voltam. Harry pedig azt mondta szeret engem. De amikor megjelent a sajtó úgy tett, mintha nem is ismerne. Aztán ma rátett még egy lapáttal. - meséltem könnyek között. - A két tulajdon fülemmel hallottam, ahogy kerek-perec kimondja, fogalma sincs arról, ki vagyok én. Én úgy bedühödtem, hogy megpofoztam. Csak egy gond van. A gyűlöletem mögött szerelem áll. - szipogtam.
- Sajnálom. - nyújtott felém egy doboz zsebkendőt. Kivettem belőle egyet és kifújtam az orrom. - Ez a két érzés nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. - folytatta, majd felállt. - Próbáld meg elterelni a gondolataid. Aludj vagy olvass. - mondta, miközben elkísért az ajtajáig.
- Köszönöm Mr.s Brown. Jó éjt! - léptem ki az iroda ajtaján, aztán megtorpantam. Az összes lány, aki a 2. társalgóban volt az ajtó előtt állt és rám várt. Mindent hallottak, az egyszer biztos.
- Minden oké? - lépett mellém Kit.
- Persze. De, ti mit kerestek itt?- forgolódtam.
- Éreztük,hogy szükséged lehet most ránk. - mosolygott Mary.
Szó nélkül átöleltem mindkettőt.
- Csoportos ölelés! - kiáltotta Zoe. Azt hittem ott fulladok meg, de nem volt baj. Ez olyan gesztus volt, amiért örökké hálás leszek. Mindenki visszavonult a társalgóba "beszéljük ki Harry Styles-t" címszó alatt. Egy nagy kört alkotva ültünk le, de őszintén szólva nekem ehhez semmi kedvem sem volt, hisz még mindig szeretem és akit szeretek azt nem beszélem ki.
- Mi lenne, ha ehelyett a kibeszélés helyett megszívatnánk a plázacicákat? - húztam gonosz vigyorra a szám.
- Tetszik az ötlet. Mivel? - szállt be a játékba Mary.
- Tereljétek el a figyelmüket, amíg én és Kit pillanatragasztót keverünk a sminkekbe. - ismertettem a tervet.
- Bírom az észjárásod. - nevetett fel Emma.
- Kinek van figyelemelterelési módszere? - kérdeztem.
- Leárazás a 26. és a Gabriel utca sarkán? - kérdezte a jó humorú lány.
- Az merre van? -sandítottam.
- Észek- London. - vigyorgott Zoe.
- Túl messze van. -ráztam a fejem.
- Justin Bieber koncert a fiúkoleszben? - vetette fel az ötletet Kit. - Egy sarokra van innen. - tette hozzá.
- Pompás. - mosolyogtam. Emma elvállalta, hogy beront hozzájuk. Az ajtajuk előtt megálltunk.
- Tedd oda magam Emm! - ragadta meg a két vállát Zoe és szembefordította magával.
- Oké. Akkor. - vett egy mély levegőt. Mi kicsit félrehúzódtunk, hogy a kirohanók össze ne tiporjanak. Emma egy határozott mozdulattal berontott és visítani kezdett.
- ÚÚRISTEN! ONE DIRECTION ÉS JUSTIN BIEBER A FIÚKOLESZBEN VAN!! -óbégatta és sikítva lépcső felé rohant. A terv bejött a többi lány vonyítva futott utána. Alig bírtunk visszatartani a röhögést. Amint az utolsó lány is elhagyta a társalgót eljött a mi időnk. Bementünk és pillanatragasztót kevertünk a körömlakkokba, az alapozóba és a szemspirálba. Kit nem tudta megállni, hogy a szájfényekbe ne tegyen, így került azokba is. Amilyen gyorsan csak tudtunk elslisszoltunk a helyszínről. A társalgónkba visszaérve hatalmas fütty és tapsvihar fogadott bennünket.
- Pszt! Ne keltsünk feltűnést. Inkább menjünk aludni. - csitítottam őket. Ebbe mindenki beleegyezett, hisz hajnali kettő volt már. Kis és én is visszavonultunk a szobánkba, lefürödtünk és (hatalmas röhögés kíséretében) elaludtunk.
2013. október 6., vasárnap
13. Fejezet: "Törd össze a szívem és bánts meg még jobban!" (2/1)
Reggel hatkor megszólalt az ébresztőm. A szemeimből pillanatok alatt eltűnt az álmosság, felpattantam és felöltöztem. Elővettem két lapot, majd írni kezdtem az egyikre a húgaimnak szánt levelet.
"Kedves Rebeka és Csenge!
Nagyon sajnálom, hogy most csak így tudok elbúcsúzni, de ti is tudjátok mi történt, hisz Zayn biztos mindent elmondott. Igen, Harry és én szakítottunk, nekem pedig el kell mennem. De ne aggódjatok egy percig sem, biztos helyen leszek, a főiskolám kollégiumában. Szünetekre biztos hazajövök, ami már több mint a semmi. Nem szeretném itt hagyni a birtokot és ezt ti is nagyon jól tudjátok, de muszáj lesz. Nem valószínűséggel a házunk körül nemsokára megjelennek az újságírók, de én csak egyvalamit kérek: tagadjatok le mindent! Nincs Nina nevű nővéretek és az 1D még csak a környéken sem járt. Normál esetben sosem kérném, hogy hazudjatok, de ez a helyzet most megköveteli! Rebeka! Ideiglenesen megkapod Hurrikánt, kérlek vigyázz rá! De ha ki mered dekorálni a szobám mindenféle poszterrel, én leütlek. Az előbbi mondta második felét nehogy komolyan vedd. Vigyázzatok magatokra és tanuljatok sokat. És kérlek, fogadjatok szót anyuéknak, mert az, hogy kirepültem a családi fészekből és a saját lábaimra állok őket is megviseli.
Szeretlek titeket! Hiányozni fogtok! Ölel titeket nővéretek!
"Kedves Rebeka és Csenge!
Nagyon sajnálom, hogy most csak így tudok elbúcsúzni, de ti is tudjátok mi történt, hisz Zayn biztos mindent elmondott. Igen, Harry és én szakítottunk, nekem pedig el kell mennem. De ne aggódjatok egy percig sem, biztos helyen leszek, a főiskolám kollégiumában. Szünetekre biztos hazajövök, ami már több mint a semmi. Nem szeretném itt hagyni a birtokot és ezt ti is nagyon jól tudjátok, de muszáj lesz. Nem valószínűséggel a házunk körül nemsokára megjelennek az újságírók, de én csak egyvalamit kérek: tagadjatok le mindent! Nincs Nina nevű nővéretek és az 1D még csak a környéken sem járt. Normál esetben sosem kérném, hogy hazudjatok, de ez a helyzet most megköveteli! Rebeka! Ideiglenesen megkapod Hurrikánt, kérlek vigyázz rá! De ha ki mered dekorálni a szobám mindenféle poszterrel, én leütlek. Az előbbi mondta második felét nehogy komolyan vedd. Vigyázzatok magatokra és tanuljatok sokat. És kérlek, fogadjatok szót anyuéknak, mert az, hogy kirepültem a családi fészekből és a saját lábaimra állok őket is megviseli.
Szeretlek titeket! Hiányozni fogtok! Ölel titeket nővéretek!
Nina"
Aztán elővettem a másik lapot, letöröltem a könnyeimet, amik időközben potyogni kezdtek és nekikezdtem a fiúk levelének.
"Drága Srácok!
Örültem a szerencsének. Tényleg. De van egy sanda gyanúm, hogy a tegnapi volt az utolsó együtt töltött napunk. Mikor ti ezt a levelet olvassátok én már a budapesti reptér felé robogok apuval, hogy elérjem a repülőt, ami Londonba visz. Beköltözöm a koleszbe. El kell, hogy mondjam a veletek való megismerkedés pozitív csalódás volt. Nem vagytok olyanok, mint amilyennek hittelek titeket. Zayn és Lou több támogatást és tanácsot adott egy hónap alatt, mint az összes barátom évek alatt. Liam-mel és Niall-lel nevettem a legtöbbet. Aztán ott van Harry. Akit először utáltam, gyűlöltem, ki nem állhattam. Aztán beleszerettem. Beleszerettem abba a rekedtes és mély, de mégis mézédes hangjába. A gyönyörű zöld szempárba, amibe ha belenézek mindig megszédülök és a vele tökéletes kontrasztban lévő göndör fürtjeibe, ami mindig kócosan meredezik százfelé. Az illatába, az arcába, a mosolyában a csókjaiba. Mindenébe. És pont ez a vesztem. Hogy az igazat megvallva én még mindig szeretem és most már átkozom azt az augusztus 18-ai napot, amikor először megcsókolt. Valamiért szégyell, így jobbnak láttam, ha ennek az egésznek vége lesz. Akkor nem lesz kit rejtegetni és szégyellni. Talán néha összefutunk London utcáin. Legyetek jók!
"Drága Srácok!
Örültem a szerencsének. Tényleg. De van egy sanda gyanúm, hogy a tegnapi volt az utolsó együtt töltött napunk. Mikor ti ezt a levelet olvassátok én már a budapesti reptér felé robogok apuval, hogy elérjem a repülőt, ami Londonba visz. Beköltözöm a koleszbe. El kell, hogy mondjam a veletek való megismerkedés pozitív csalódás volt. Nem vagytok olyanok, mint amilyennek hittelek titeket. Zayn és Lou több támogatást és tanácsot adott egy hónap alatt, mint az összes barátom évek alatt. Liam-mel és Niall-lel nevettem a legtöbbet. Aztán ott van Harry. Akit először utáltam, gyűlöltem, ki nem állhattam. Aztán beleszerettem. Beleszerettem abba a rekedtes és mély, de mégis mézédes hangjába. A gyönyörű zöld szempárba, amibe ha belenézek mindig megszédülök és a vele tökéletes kontrasztban lévő göndör fürtjeibe, ami mindig kócosan meredezik százfelé. Az illatába, az arcába, a mosolyában a csókjaiba. Mindenébe. És pont ez a vesztem. Hogy az igazat megvallva én még mindig szeretem és most már átkozom azt az augusztus 18-ai napot, amikor először megcsókolt. Valamiért szégyell, így jobbnak láttam, ha ennek az egésznek vége lesz. Akkor nem lesz kit rejtegetni és szégyellni. Talán néha összefutunk London utcáin. Legyetek jók!
Nina"
A két levelet borítékokba tettem, és ráírtam a neveket, majd anyunak adtam, hogy ha szólok neki telefonon, hogy felértünk az autópályára, akkor tegye le őket a húgaim szobájába, valamint valamelyik fiú ágyára. Visszavonultam a szobámba, majd szokásaimtól eltérően telefonnal WiFi-ztem, mivel a laptopomat már eltettem. Nem volt semmi újdonság a közösségiken, az összes diák a nyarat siratta vagy épp a sulit átkozta. Megértem, tavaly ilyenkor még én is ezt csináltam. Megkerestem az órarendemet az iskola honlapján, az első szeneszter elég lazának ígérkezik, hétfőn három, kedden és csütörtökön kettő, szerdán négy, pénteken pedig egyetlen egy órám van. Annyi a különbség a főiskola és a gimnázium között, hogy itt egy óra nem 45 perc, hanem tényleg egy óra, azaz 60 perc. Ha nem tudok beülni egy előadásra nem kell igazolnom, csupán beszerezni a jegyzeteket és folytatni a tanulást, aztán valahogy átmenni a záróvizsgán. Mivel én irodalom szakon tanulok újság, illetve forgatókönyvírást , nem is számítottam nehezebb órarendre. Jó hír viszont, hogy az iskolának torna és lányfoci csapata is van, szóval ezeket is folytathatom. Annyira belemerültem az iskola archívumának tanulmányozásába, hogy észre sem vettem, hogy apu bejött.
- Indulhatunk? - állt meg előttem.
- Persze. - álltam fel és belebújtam a dzsekimbe. Vállamra vettem a laptoptáskát és kézbe vettem a kézipoggyászomat. A előszobába lépve belebújtam a cipőmbe, majd elbúcsúztam anyutól. Szorosan megöleltem és a válla fölött észrevettem Harry-t. Furcsán, csodálkozva méregetett.
- Hová mész? - értetlenkedett. Jobban mondva számon kért.
- Oda, ahova nemsokára te is. Londonba. - szóltam vissza a küszöbről, majd leszaladtam a lépcsőn és al ehető leggyorsabban próbáltam berakni a cuccaimat a hátsóülésre, mivel az eddig csak a fejünk felett gomolygó felhőrengetegből szakadni kezdett az eső. Beültem az anyósülésre és épp becsuktam volna az ajtót, amikor Harry jelent meg az autó mellett.
- Nina nem mehetsz el! - kezdett nedvesedni az arca, bár nem lehetett tudni, hogy esőcseppek vagy könnyek áztatják-e bársonyos bőrét.
- Sajnálom Harry. Már döntöttem. Szia. - csuktam be az ajtót, majd a biztonsági övemért nyúltam és becsatoltam. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem apuéval. Kételkedve fürkészte az arcomat.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte, az útra szegezett szemekkel.
- Pau, ha ők nem jöttek volna a hónap elején, akkor is itt ülnék. Annyi az egész, hogy koleszban fogok lakni és nem velük. Ahogy az az eredeti tervben is szerepelt. - magyaráztam, teljesen ésszerűen.
- Tudod hogy én nem a költözésről beszélek. - közölte, de a világ minden kincséért nem nézett volna rám, továbbra is az utat fürkészte.
- Nem. Nem tudom. Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz. - ráztam a fejem értetlenül és én is inkább az utat figyeltem. Az utazás további része csendben telt, egészen addig, amíg az autó furcsa, szürcsögő hangok kíséretében meg nem állt.
- Mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Kifogyott az üzemanyag. - közölte apu teljesen higgadtan. - De ne aggódj, ott egy benzinkút. - mutatott az út másik oldalára. Kivette a kannát a csomagtartóból és átszaladt. Tíz percen belül vissza is ért. Addig én telefonáltam anyunak, hogy odaadhatja a leveleket. Visszaültünk a kocsiba és apu épp elfordította a kulcsot, a telefonom csörögni kezdett. Zayn. Nem vettem fel. Aztán újra. Louis. Ezt sem. Pár perc szünet következett, aztán újra megszólalt a csengőhangom. Niall volt és bármennyire volt nagy a kísértés nem vettem fel. A következő ember Liam volt, de az ő hívását sem fogadtam. És ez így ment tovább, egészen addig, amíg meg nem elégeltem és ki nem kapcsoltam a mobilom. A hívók sorrendje sosem változott. Viszont volt valaki, akinek nem jelent meg a neve a kijelzőmön. Fájt, hogy még csak meg sem próbált marasztalni. Rosszul esett és idegesített is. De megfogadtam magamnak, hogy nem borulok ki, mielőtt felérnék a repülőre. Apu szótlanul dobolta a kormányon a Blurred Lines című számot, amit időközben én tettem be a pendriveomról. Aztán egyszerre kezdtük el üvölteni a refrént. És rá pár másodpercre egyszerre kezdtünk nevetni. Szerintem ilyen egy jó apa-lánya kapcsolat. Gimnáziumban bejárós voltam és mindig apu vitt a buszra. Az utazás mindössze 3 perc volt, e nekünk már reggel fél hétkor olyan éktelen hülyeségek pattantak ki a fejünkből, mint például az orrtülkű, ami az orrszarvú átnevezett változata, ugyanis tudni illik, hogy az orrszarvú szarva nem is szarv, hanem tülök. És így bővült a szókincsem egy új szóval. Tehát ilyen, és ehhez hasonló marhaságok pattantak ki a fejünkből a gimnáziumi éveim napjainak reggelein. Imádtam ezeket a pillanatokat, tinédzserkorom legszebb emlékei voltak. Csak akkor vettem észre, hogy repül az idő, amikor megláttam a "Budaörs" feliratú táblát. Szóval nem járunk messze és nincs visszaút. Elmegyek. Apu nem ment be a belvárosba, hanem kisebb kerülőt tettünk, így elkerültük a torlódásokat és hamarabb kiértünk. Amint megláttam a "Liszt Ferenc Repülőtér" feliratot összeszorult a gyomrom és legszívesebben ordítva rohantam volna vissza a kocsiba. Vissza a szülőfalumba, gond nélkül megbocsájtani Harry-nek és boldogan élni tovább, aztán majd velük elmenni Londonba. Apu fátyolos tekintettel nézett rám.
- Jól vagy? - kérdeztem, majd meg sem várva a választ folytattam. - Nem? Remek, akkor menjünk! - fordultam sarkon és a kijárat felé igyekeztem. Apu csak nevetett, de olyan keserűen, ahogy még sosem hallottam nevetni. Szeméből pár könnycsepp indult útnak. Újra megfordultam és visszarohantam hozzá.
- Nem akarsz elmenni. - nevetett, miközben szorosan átölelt.
- Nem. - fúrtam a vállába a fejem és csorogni kezdtek a könnyeim. Rájöttem, hogy mennyi dolgot kell itt hagynom. A családomat (amibe már Hurrikán és a többi ló is beletartozik), a farmot.
- Fejőlány a nagyvárosban. - simogatta a hátamat apu. Mintha olvasna a gondolataimban. Mindegy ,ezt csak az apás gyerekek érthetik. - Mennyi időd van még a gépig? - ült le az utolsó szabad székre.
- Két óra. Másfél múlva becsekkolok. - mondtam, miközben levágtam magam az egyik bőröndömre. Hatszor kényelmesebb volt, mint a székek. Leszámítva azt, hogy egy hajvasaló fúródott a seggem alá. Előhalásztam a mobilom és bekapcsoltam. Eltekintettem a horrorisztikus hívásértesítőtől és megnéztem van-e kódolatlan WiFi. Hála az égnek volt. Másodperceken belül újra csörögni kezdett a telefonom. Az a fránya Viber. Zayn volt és mivel nem kerülgethettem tovább a forró kását, fel kellett vennem.
- Szia. - szóltam bele.
- Nina, mi ez az egész? - kezdte köszönés nélkül. A hangja zavart volt és dühös, ami megrémisztett.
- Megyek Londonba. - közöltem végül. Mintha nem lenne elég egyértelmű.
- Miért? - kérdezte.
- Mert holnapután főiskola. - adtam meg a legésszerűbb választ.
- Aha. El mertél menni búcsúzás nélkül? - kérdezte és ajtócsapódásnak tűnő hangokat véltem felfedezni a háttérben.
- Ott a levél! - értetlenkedtem.
- Búcsúzkodni személyesen szoktak! - mondta és a hangját már nem csak a telefonból hallottam. Jobbra fordítottam a fejem és elemeltem a fülem mellől a telefont. Nem tévedtem, valóban ő volt.
- Zayn? - kérdeztem és annyira ledöbbentem, hogy nem is tudtam ülve maradni, hanem lassan felálltam. Aztán hirtelen elfogott egy olyan szintű boldogság, hogy futni kezdtem felé.
- Zayn! - kiáltottam és majdhogynem kicsattantam az örömtől. A nyakába borultam és ejtettem pár könnycseppet. - Köszönöm! - mondtam fojtott hangon, mivel a vállába fúrtam a fejem.
- Nem tesz semmit húgi. - paskolta meg a fejemet. - De nem jöttem egyedül. - tolt el magától.
- Ugye nem hoztad magaddal az egész családot? - kérdeztem teljes pánikban.
- Nem. - rázta meg a fejét nevetve, aztán mosolyogva folytatta. - A jövendőbeli családfődet. - komorodott el. És az ajtón ekkor belépett...Harry.
- Te meg mit keresel itt? - vetettem rá sötét pillantásokat.
- Öhm... - sütötte le a szemeit és a padlót fixírozta. Nem mert a szemembe nézni. Jól tette, mert egyetlen pillantásomba képes voltam belesűríteni a haragom és a csalódottságom minden egyes cseppjét. Hirtelen apu lépett mellém.
- Ideje lenne becsekkolnod. - utalt arra ,hogy lassan indul a gépem. Összehúzott szemekkel méregettem Harry-t, majd megfordultam és átvetettem a kézipoggyászom, meg a laptoptáskám pántját a vállamon, megragadta ma bőröndjeimet és húzni kezdtem. Meglehetősen nehezen voltak. A biztonsági ellenőrzésnél minden simán ment, épp feltettem volna a bőröndjeimet a futószalagra, de nem nagyon akart sikerülni. Zayn mellettem termett és feltette azokat helyettem.
- Köszönöm. - lövelltem felé egy hálás mosolyt.
- Nincs mit. Jó utat és hívj, amint leszálltál. - kezdett búcsúzkodni. Időközben apu és Harry is odaért hozzánk.
- Légy jó! Gyere haza minden szünetben. És tudod, hogy az alkohollal csak csínján. - kezdte apu. Az utolsó mondatát nem tudtam mire vélni. Hisz ő is tudja, hogy nem iszom, csak ha olyan alkalom van.
- Apu. - kezdtem kínosan érezni magam.
- Szeretlek. - ölelt át. Viszonoztam az ölelést, majd lassan elengedtem és Harry elé léptem. Felemelte a fejét és végre a szemembe nézett.
- Vigyázz magadra. Hiányozni fogsz, hercegnő. - ajándékozott meg egy keserű mosollyal. A "hercegnő" szó hallatán könnyek szöktek a szemembe. Utáltam és szerettem is abban a pillanatban, de mindegy. Már megszoktam. Óvatosan közelebb léptem hozzá és utoljára megcsókoltam.
- Máig sem sikerült rájönnöm, miért szégyellsz, de ha neked így könnyebb. - suttogtam. Visszaléptem és végignéztem rajtuk.
- Akkor sziasztok. - indultam el a hármas beszálló felé. Még utoljára visszafordultam és intettem. Aztán a jegyellenőrzés után beszálltam. Elfoglaltam a helyemet (ablak melletti ülés, ami pont az épület felé nézett), és elővettem a telefonom, írtam egy SMS-t, aztán kikapcsoltam. A pilóta üdvözölte az utasokat és kérte, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket. Bekötöttem magam, majd az ablakon keresztül az épület ablakait pásztáztam. Apuékat kerestem és rövidesen meg is találtam. Vagyis csak aput, ugyanis Zayn és Harry sehol sem voltak. Intettem neki egy aprót, hátha észrevesz. Meg is látott és visszaintegetett. Valami hiányzott. Éreztem, hogy valamit elfelejtettem. Mint egy villám, úgy csapott belém a felismerés. Nem búcsúztam el Hurrikántól. Még saját magamat is megdöbbentő gyorsasággal kapcsoltam be a telefonomat újra és villámgyorsan tárcsáztam aput.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Öleld meg helyettem Hurrikánt. - kértem. Aztán újra megszólalt a pilóta és közölte, hogy felszállunk, szóval kapcsoljunk ki minden elektromos eszközt. - Le kell tennem. Szeretlek titeket. - búcsúzkodtam.
- Mi is téged. - jött válasz, majd kinyomtam a telefont. Eleget téve a pilóta kérésének ki is kapcsoltam és kinéztem az ablakon. Összetalálkozott a tekintetem apuéval. Mintha sírt volna, de nem láttam tisztán. Lesütöttem a szemem. A repülő motorja beindult én pedig kétségbeesetten a fiúkat kerestem a tekintetemmel, bár még mindig nem találtam őket sehol. Végül a repülő gurulni kezdett, apu pedig vad integetésbe kezdett. Keserű mosoly kíséretében integettem vissza, legalábbis addig amíg lehetett, mert a reptér és az emberek egyre kisebbek lettem, végül teljesen eltűntek egy felhő mögött. Értelemszerűen addigra már abbahagytam az integetést. Negyed órán belül elértük a repülési magasságot, aztán visszakapcsolhattuk a mobilokat és egyéb elektromos eszközeinket. A biztonsági övre sem volt szükség. Zenét hallgatva néztem ki az ablakon, amikor valaki megbökött. Oldalra fordultam és egyből kirántottam a fülemből a fülhallgatót. A mellettem lévő (egyébként egészen addig üres) helyet Zayn foglalta el.
- Csak nem gondoltam, hogy hagylak egyedül visszamenni? - mosolygott, mielőtt bármit is mondhattam volna. Ez annyira jól esett, hogy nem szóltam semmit, csak megöleltem.
- Köszönöm. töröltem le pár könnycseppet az arcomról. - És mi lesz a többiekkel? - kérdeztem. Zayn elvigyorodott. Hátra néztem a két szék között és legnagyobb meglepetésemre Louis, Niall, Liam és...és Harry integetett. Utóbbi továbbra sem nézett a szemembe. Azt hiszem, még mindig jól tette, mert iszonyatosan megbántott. A többieknek viszont olyannyira örültem, hogy kis híján átmásztam az üléseken.
- Srácok ez... ez...- kerestem a szavakat.
- Nincs mit Nina. - mosolygott Liam.
- Egyébként van egy ötletem, hogy kerüljük el a lesifotósokat. - mondtam, külön kihangsúlyozva a "lesifotós" szót, mire Harry felkapta a fejét. Ezek szerint vette az enyhe célzást.
- Hogy? - nézett rám kérdőn Louis.
- Először lementek ti, nem szóltok egy szót sem, átvágtok a reptéren és beültök egy taxiba. Én utoljára szállok le, fejembe húzott kapucnival. Beülök egy taxiba és elmegyek a koleszbe. - Zayn már nyitotta a száját, de beelőztem. - Nem Zayn, kizárt, hogy odaköltözzek. - néztem dühösen Harry-re. - Szóval én kipakolok és berendezkedek aztán valamikor csak találkozunk. - vontam meg a vállam.
- Holnap. - közölte Louis.
- Oké. - egyeztem bele. Harry továbbra sem szólalt meg, csak lehajtott fejjel ült és összekulcsolt ujjait tanulmányozta. Látszott rajta, hogy majd szétmarja a bűntudat. Kicsit megsajnáltam, de nem tartott sokáig.
- Jézusom! - nézett fel a telefonjából Niall, majd felénk tartotta a készüléket. - Ezt már láttátok? - kérdezte. A kijelzőre pillantottam. Egy cikk volt rajta, Harry-vel és az újabb "áldozattal". Vagyis velem. Összeszorítottam a szemem kínomban.
- Igen. - sziszegtem a fogaim között.
- Mi? - kapta ki Harry, Niall kezéből a telefont, majd pár másodperc múlva teljesen lefehéredett. - Ez nem lehet igaz. - hitetlenkedett sokkos állapotban. Ez volt a kegyelemdöfésem. Elkezdtek folyni a könnyeim és inkább a felhőket bámultam az út hátralévő részében. Amikor a pilóta közölte, hogy leszállunk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Izgatottan néztem ki az ablakon, ahonnan már látszott a város. A repülő lassan leereszkedett, majd megállt.
- Akkor holnap. - állt fel Louis.
- Szia Nina. - mondták teljesen egyszerre, ami a frászt hoztam rám. Egymás után szálltak le és úgy tettek, ahogy meg volt beszélve. Nem szóltak semmit, csak átvágtak a reptéren. Én legutoljára mentem, a kapucnimat kiszedtem a dzsekim nyakán keresztül és a fejembe húztam. A hajam kétoldalt kilógott és tökéletesen eltakarta az arcomat. A fotósok nem is foglalkoztak vele (hála az égnek), a fiúkat vették üldözőben (jaj). Elvettem a futószalagról a két dög nehéz csomagomat és kimentem az épületből. Fogtam egy taxit és lediktáltam neki a címet. Aztán az ablaknak dőltem és a szemerkélő esőt bámultam. A taxis ráfordult a Tower Bridge-ra. Letekertem az ablakot és gyönyörködve hajoltam ki, már szinte kiestem a kocsiból, de nem érdekelt. Csodálatos volt.
- Az első napod Londonban? - nézett a visszapillantóba a taxis.
- Igen. - bólintottam, miközben visszamásztam. Levettem a kapucnit a fejemről, mert még mindig rajta volt. A taxis eltátotta a száját és úgy is maradt.
- Hé, téged ismerlek! - személt fel. - Te vagy annak a göndör gyereknek a csaja! Mi is a neve? - csettintgetett bosszúsan.
- Harry. - mondtam egy könnycsepp kíséretében, amit a taxis is észrevett.
- Látom érzékenyen érint a téma. Sajnálom. - mentegetőzött.
- Semmi baj. - bámultam továbbra is ki az ablakon. Az út további része szótlanul telt, majd a főiskola kollégiuma elé begördülve az autó megállt. A sofőr kipattant a kocsiból és kinyitotta nekem az ajtót (?). Aztán kiszedte a bőröndjeimet a csomagtartóból.
- Mennyivel tartozom? - vettem elő a tárcámat.
- Tekintsd ajándéknak. Sok sikert. - ült vissza a kocsiba és még annyit se mondhattam, hogy "Köszi", de neki már se híre, se hamva nem volt. Megragadtam a bőröndjeimet, felcibáltam őket a lépcsőkön és bementem. Az előtér tágas volt, két oldalról lépcső vezetett fel az emeletre. Egy negyvenes éveiben járó nő épp virágokat rendezgetett egy vázában, aztán hátrafordult.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte. Közvetlen volt és nagyon kedvesnek tűnt.
- Nina Daisy Jackson vagyok és a szobámat keresem. - mondtam.
- Á, igen. Jöjjön beljebb! A szobája az első emeleten van. Mint látja elsők között foglalhatja el. Magán kívül mindössze egy diák érkezett csak meg. - csevegett, miközben a lépcsőn felfelé haladtunk. Elfordult balra, ahol egy hatalmas folyosó tárult elénk, ami a lépcső ellentétes oldalán is ugyanúgy folytatódott. Mindkét végén két hatalmas ajtó magasodott szinte a plafonig. A koleszos felügyelő (mit kiderül Mrs. Brown) megállt a 694-es számú szoba előtt. Kopogott kettőt, majd benyitott.
- Miss Wolf! - szólította meg az ágyán hasaló lányt. - Megérkezett a szobatársa. - közölte Mrs. Brown, mire a lány barnás szemei felcsillantak. A haja is barna volt, bár az alsó része erősen szőkére volt melíroztatva.
- Miss Jackson. - fordult felém. - Üdvözöljük iskolánkban. Érezze otthon magát. - mondta, majd távozott és becsukta maga mögött az ajtót. Habozás nélkül leültem az üresen maradt, ablak alatti ágyra és gondolkoztam. Ahogy láttam, még ő sem pakolt ki. Cipője az ágy mellett, három bőröndje az ágya körül, szétszórtan. Az ágyán hasalva engem vizslatott.
- Khm... - köszörülte meg a torkát, majd elém lépett. - Kit Wolf vagyok. - nyújtotta a kezét.
- Nina Jackson. - fogadtam el a kézfogást.
- Olyan ismerős vagy nekem. - gondolkozott. - Mintha láttalak volna már valahol. - tette hozzá, aztán beugrott neki. - Nem te vagy Harry Styles barátnője? - kérdezte.
- Már nem. - ráztam a fejem.
- Szakítottatok? - csodálkozott. Valaki mondja már meg, hogy ezen mi ilyen meglepő?
- Összevesztünk. - bólogattam a térdemet birizgálva. -Holnap jön két-három barátom. Bemutathatlak nekik, ha gondolod. - mosolyogtam.
- Hmm... - gondolkozott - Kik?
- Niall, Louis és Zayn. - soroltam.
- Az 1D-sek? - tátotta a száját.
- Igen. - billentettem kissé balra a fejemet.
- Komolyan? - hitetlenkedett.
- Igen. - nevettem fel.
- Igeeeeeeeeeeen! - ordította torkaszakadtából. - Ezt neked Abigel Jensen! Voltál koncerten? Na és? Én találkozhatok velük! Oh igen! - kiabálta önkívületi állapotban. Nevetve ledőltem az ágyra és hanyatt fekve a plafont bámultam, amíg Kit örült, mint majom a farkának.
- Várj. - hagyta abba hirtelen az ugrálva tapsolást. - Azt mondta, hogy Niall is jön? - kérdezte.
Bólintottam.
- Niaaaaaaaaaall!! - ugrált tovább. Őrült lány ,de én bírom. Miután lenyugodott visszaült az ágyra és folytattuk az ismerkedést.
- Milyen szakon tanulsz? tett fel újabb kérdés.
- Újság és forgatókönyv írás. Irodalom szak. És te? - kérdeztem vissza, mert ezt így illik.
- Én is! - mosolygott. Remek. Egy évfolyamtárs. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Louis volt. Vajon mit akarhat?
- Szia! - vettem fel a telefont.
- Szia, te figyelj már. Itt állunk Zayn-nel meg Nialler-rel a kolesz előtt és erősen azon gondolkozunk, hogy bemenjünk-e. Szerinted? - kérdezte, mire felnevettem.
- Egy perc és ott vagyok. - nyomtam ki a hívást. - Gyere velem! - fordultam Kit felé.
- Hova? - nézett rám értetlenül.
- Ne kérdezősködj, csak gyere! - ragadtam meg a karját és kihúztam a folyosóra. Onnantól kezdve jött magától is és nem kellett cibálnom. Az épület elé kiérve, már messziről láttam a fiúkat.
- Ezek ŐK? - csodálkozott Kit. - Ezek ők! - jelentette ki nagy örömmel.
- Louis, Zayn, Nialler!! - öleltem meg mindhármat. - Hogy kerültök ide? Nem úgy volt, hogy csak holnap jöttök? - kérdeztem.
- Unatkoztunk. - vonta meg a vállát Zayn.
- Na és ki a csini barátnőd? - vigyorgott Niall. Ha csaj van a láthatáron mindig ezt csinálja, de ez most valamiért más vigyor volt.
- A szobatársam, Kit. - mutattam be nekik.
- Sziasztok! - intett egy aprót.
- Szia Kit!! -köszöntek totál egyszerre. A hideg ráz, amikor ilyeneket csinálnak.
- Hová menjünk? - vetette fel a kérdést Zayn.
- London Eye? - kérdezett vissza Louis.
- Akkor London Eye. - bólintott Niall és beszállt a kocsijukba. Lou, Kit és én ültünk hátul, Zayn és Niall elöl és az előbbi vezetett. Negyed órán belül harmadszorra akartak meggyőzni, hogy költözzek oda valamelyikőjükhöz. A válasz mindhárom esetben egy határozott "Nem" volt. Amikor odaértünk tátva maradt a szám. Észveszejtő látvány volt. Az óriáskerék oldalában aztán megláttam két ismerős arcot. Jobban mondva két ismerős hátat. Liam és Harry épp interjút adott egy riporternek. Kicsit közelebb mentünk és épp rájuk akartam köszönni, amikor meghallottam, amint Harry (az egyik hát) vadul magyaráz a kamerába.
- Nem, és utoljára mondom, hogy nem! Sosem találkoztam azzal a lánnyal és fogalmam sincs, hogy ki az. Magyarországon még sosem jártunk, de egyszer mindenképp elmegyünk. A lényeg, hogy azokon a képeken nem mi vagyunk és sosem volt Nina nevű ismerősöm. - mondta ki a kegyetlen mondatokat. Amint ezek a szavak eljutottak a tudatomig, engem a sírógörcs kezdett kerülgetni. És azt hiszem ezt a riportert is észrevette Harry válla fölött, ugyanis megkerülve őt elém lépett.
- Indulhatunk? - állt meg előttem.
- Persze. - álltam fel és belebújtam a dzsekimbe. Vállamra vettem a laptoptáskát és kézbe vettem a kézipoggyászomat. A előszobába lépve belebújtam a cipőmbe, majd elbúcsúztam anyutól. Szorosan megöleltem és a válla fölött észrevettem Harry-t. Furcsán, csodálkozva méregetett.
- Hová mész? - értetlenkedett. Jobban mondva számon kért.
- Oda, ahova nemsokára te is. Londonba. - szóltam vissza a küszöbről, majd leszaladtam a lépcsőn és al ehető leggyorsabban próbáltam berakni a cuccaimat a hátsóülésre, mivel az eddig csak a fejünk felett gomolygó felhőrengetegből szakadni kezdett az eső. Beültem az anyósülésre és épp becsuktam volna az ajtót, amikor Harry jelent meg az autó mellett.
- Nina nem mehetsz el! - kezdett nedvesedni az arca, bár nem lehetett tudni, hogy esőcseppek vagy könnyek áztatják-e bársonyos bőrét.
- Sajnálom Harry. Már döntöttem. Szia. - csuktam be az ajtót, majd a biztonsági övemért nyúltam és becsatoltam. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem apuéval. Kételkedve fürkészte az arcomat.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte, az útra szegezett szemekkel.
- Pau, ha ők nem jöttek volna a hónap elején, akkor is itt ülnék. Annyi az egész, hogy koleszban fogok lakni és nem velük. Ahogy az az eredeti tervben is szerepelt. - magyaráztam, teljesen ésszerűen.
- Tudod hogy én nem a költözésről beszélek. - közölte, de a világ minden kincséért nem nézett volna rám, továbbra is az utat fürkészte.
- Nem. Nem tudom. Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz. - ráztam a fejem értetlenül és én is inkább az utat figyeltem. Az utazás további része csendben telt, egészen addig, amíg az autó furcsa, szürcsögő hangok kíséretében meg nem állt.
- Mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Kifogyott az üzemanyag. - közölte apu teljesen higgadtan. - De ne aggódj, ott egy benzinkút. - mutatott az út másik oldalára. Kivette a kannát a csomagtartóból és átszaladt. Tíz percen belül vissza is ért. Addig én telefonáltam anyunak, hogy odaadhatja a leveleket. Visszaültünk a kocsiba és apu épp elfordította a kulcsot, a telefonom csörögni kezdett. Zayn. Nem vettem fel. Aztán újra. Louis. Ezt sem. Pár perc szünet következett, aztán újra megszólalt a csengőhangom. Niall volt és bármennyire volt nagy a kísértés nem vettem fel. A következő ember Liam volt, de az ő hívását sem fogadtam. És ez így ment tovább, egészen addig, amíg meg nem elégeltem és ki nem kapcsoltam a mobilom. A hívók sorrendje sosem változott. Viszont volt valaki, akinek nem jelent meg a neve a kijelzőmön. Fájt, hogy még csak meg sem próbált marasztalni. Rosszul esett és idegesített is. De megfogadtam magamnak, hogy nem borulok ki, mielőtt felérnék a repülőre. Apu szótlanul dobolta a kormányon a Blurred Lines című számot, amit időközben én tettem be a pendriveomról. Aztán egyszerre kezdtük el üvölteni a refrént. És rá pár másodpercre egyszerre kezdtünk nevetni. Szerintem ilyen egy jó apa-lánya kapcsolat. Gimnáziumban bejárós voltam és mindig apu vitt a buszra. Az utazás mindössze 3 perc volt, e nekünk már reggel fél hétkor olyan éktelen hülyeségek pattantak ki a fejünkből, mint például az orrtülkű, ami az orrszarvú átnevezett változata, ugyanis tudni illik, hogy az orrszarvú szarva nem is szarv, hanem tülök. És így bővült a szókincsem egy új szóval. Tehát ilyen, és ehhez hasonló marhaságok pattantak ki a fejünkből a gimnáziumi éveim napjainak reggelein. Imádtam ezeket a pillanatokat, tinédzserkorom legszebb emlékei voltak. Csak akkor vettem észre, hogy repül az idő, amikor megláttam a "Budaörs" feliratú táblát. Szóval nem járunk messze és nincs visszaút. Elmegyek. Apu nem ment be a belvárosba, hanem kisebb kerülőt tettünk, így elkerültük a torlódásokat és hamarabb kiértünk. Amint megláttam a "Liszt Ferenc Repülőtér" feliratot összeszorult a gyomrom és legszívesebben ordítva rohantam volna vissza a kocsiba. Vissza a szülőfalumba, gond nélkül megbocsájtani Harry-nek és boldogan élni tovább, aztán majd velük elmenni Londonba. Apu fátyolos tekintettel nézett rám.
- Jól vagy? - kérdeztem, majd meg sem várva a választ folytattam. - Nem? Remek, akkor menjünk! - fordultam sarkon és a kijárat felé igyekeztem. Apu csak nevetett, de olyan keserűen, ahogy még sosem hallottam nevetni. Szeméből pár könnycsepp indult útnak. Újra megfordultam és visszarohantam hozzá.
- Nem akarsz elmenni. - nevetett, miközben szorosan átölelt.
- Nem. - fúrtam a vállába a fejem és csorogni kezdtek a könnyeim. Rájöttem, hogy mennyi dolgot kell itt hagynom. A családomat (amibe már Hurrikán és a többi ló is beletartozik), a farmot.
- Fejőlány a nagyvárosban. - simogatta a hátamat apu. Mintha olvasna a gondolataimban. Mindegy ,ezt csak az apás gyerekek érthetik. - Mennyi időd van még a gépig? - ült le az utolsó szabad székre.
- Két óra. Másfél múlva becsekkolok. - mondtam, miközben levágtam magam az egyik bőröndömre. Hatszor kényelmesebb volt, mint a székek. Leszámítva azt, hogy egy hajvasaló fúródott a seggem alá. Előhalásztam a mobilom és bekapcsoltam. Eltekintettem a horrorisztikus hívásértesítőtől és megnéztem van-e kódolatlan WiFi. Hála az égnek volt. Másodperceken belül újra csörögni kezdett a telefonom. Az a fránya Viber. Zayn volt és mivel nem kerülgethettem tovább a forró kását, fel kellett vennem.
- Szia. - szóltam bele.
- Nina, mi ez az egész? - kezdte köszönés nélkül. A hangja zavart volt és dühös, ami megrémisztett.
- Megyek Londonba. - közöltem végül. Mintha nem lenne elég egyértelmű.
- Miért? - kérdezte.
- Mert holnapután főiskola. - adtam meg a legésszerűbb választ.
- Aha. El mertél menni búcsúzás nélkül? - kérdezte és ajtócsapódásnak tűnő hangokat véltem felfedezni a háttérben.
- Ott a levél! - értetlenkedtem.
- Búcsúzkodni személyesen szoktak! - mondta és a hangját már nem csak a telefonból hallottam. Jobbra fordítottam a fejem és elemeltem a fülem mellől a telefont. Nem tévedtem, valóban ő volt.
- Zayn? - kérdeztem és annyira ledöbbentem, hogy nem is tudtam ülve maradni, hanem lassan felálltam. Aztán hirtelen elfogott egy olyan szintű boldogság, hogy futni kezdtem felé.
- Zayn! - kiáltottam és majdhogynem kicsattantam az örömtől. A nyakába borultam és ejtettem pár könnycseppet. - Köszönöm! - mondtam fojtott hangon, mivel a vállába fúrtam a fejem.
- Nem tesz semmit húgi. - paskolta meg a fejemet. - De nem jöttem egyedül. - tolt el magától.
- Ugye nem hoztad magaddal az egész családot? - kérdeztem teljes pánikban.
- Nem. - rázta meg a fejét nevetve, aztán mosolyogva folytatta. - A jövendőbeli családfődet. - komorodott el. És az ajtón ekkor belépett...Harry.
- Te meg mit keresel itt? - vetettem rá sötét pillantásokat.
- Öhm... - sütötte le a szemeit és a padlót fixírozta. Nem mert a szemembe nézni. Jól tette, mert egyetlen pillantásomba képes voltam belesűríteni a haragom és a csalódottságom minden egyes cseppjét. Hirtelen apu lépett mellém.
- Ideje lenne becsekkolnod. - utalt arra ,hogy lassan indul a gépem. Összehúzott szemekkel méregettem Harry-t, majd megfordultam és átvetettem a kézipoggyászom, meg a laptoptáskám pántját a vállamon, megragadta ma bőröndjeimet és húzni kezdtem. Meglehetősen nehezen voltak. A biztonsági ellenőrzésnél minden simán ment, épp feltettem volna a bőröndjeimet a futószalagra, de nem nagyon akart sikerülni. Zayn mellettem termett és feltette azokat helyettem.
- Köszönöm. - lövelltem felé egy hálás mosolyt.
- Nincs mit. Jó utat és hívj, amint leszálltál. - kezdett búcsúzkodni. Időközben apu és Harry is odaért hozzánk.
- Légy jó! Gyere haza minden szünetben. És tudod, hogy az alkohollal csak csínján. - kezdte apu. Az utolsó mondatát nem tudtam mire vélni. Hisz ő is tudja, hogy nem iszom, csak ha olyan alkalom van.
- Apu. - kezdtem kínosan érezni magam.
- Szeretlek. - ölelt át. Viszonoztam az ölelést, majd lassan elengedtem és Harry elé léptem. Felemelte a fejét és végre a szemembe nézett.
- Vigyázz magadra. Hiányozni fogsz, hercegnő. - ajándékozott meg egy keserű mosollyal. A "hercegnő" szó hallatán könnyek szöktek a szemembe. Utáltam és szerettem is abban a pillanatban, de mindegy. Már megszoktam. Óvatosan közelebb léptem hozzá és utoljára megcsókoltam.
- Máig sem sikerült rájönnöm, miért szégyellsz, de ha neked így könnyebb. - suttogtam. Visszaléptem és végignéztem rajtuk.
- Akkor sziasztok. - indultam el a hármas beszálló felé. Még utoljára visszafordultam és intettem. Aztán a jegyellenőrzés után beszálltam. Elfoglaltam a helyemet (ablak melletti ülés, ami pont az épület felé nézett), és elővettem a telefonom, írtam egy SMS-t, aztán kikapcsoltam. A pilóta üdvözölte az utasokat és kérte, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket. Bekötöttem magam, majd az ablakon keresztül az épület ablakait pásztáztam. Apuékat kerestem és rövidesen meg is találtam. Vagyis csak aput, ugyanis Zayn és Harry sehol sem voltak. Intettem neki egy aprót, hátha észrevesz. Meg is látott és visszaintegetett. Valami hiányzott. Éreztem, hogy valamit elfelejtettem. Mint egy villám, úgy csapott belém a felismerés. Nem búcsúztam el Hurrikántól. Még saját magamat is megdöbbentő gyorsasággal kapcsoltam be a telefonomat újra és villámgyorsan tárcsáztam aput.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Öleld meg helyettem Hurrikánt. - kértem. Aztán újra megszólalt a pilóta és közölte, hogy felszállunk, szóval kapcsoljunk ki minden elektromos eszközt. - Le kell tennem. Szeretlek titeket. - búcsúzkodtam.
- Mi is téged. - jött válasz, majd kinyomtam a telefont. Eleget téve a pilóta kérésének ki is kapcsoltam és kinéztem az ablakon. Összetalálkozott a tekintetem apuéval. Mintha sírt volna, de nem láttam tisztán. Lesütöttem a szemem. A repülő motorja beindult én pedig kétségbeesetten a fiúkat kerestem a tekintetemmel, bár még mindig nem találtam őket sehol. Végül a repülő gurulni kezdett, apu pedig vad integetésbe kezdett. Keserű mosoly kíséretében integettem vissza, legalábbis addig amíg lehetett, mert a reptér és az emberek egyre kisebbek lettem, végül teljesen eltűntek egy felhő mögött. Értelemszerűen addigra már abbahagytam az integetést. Negyed órán belül elértük a repülési magasságot, aztán visszakapcsolhattuk a mobilokat és egyéb elektromos eszközeinket. A biztonsági övre sem volt szükség. Zenét hallgatva néztem ki az ablakon, amikor valaki megbökött. Oldalra fordultam és egyből kirántottam a fülemből a fülhallgatót. A mellettem lévő (egyébként egészen addig üres) helyet Zayn foglalta el.
- Csak nem gondoltam, hogy hagylak egyedül visszamenni? - mosolygott, mielőtt bármit is mondhattam volna. Ez annyira jól esett, hogy nem szóltam semmit, csak megöleltem.
- Köszönöm. töröltem le pár könnycseppet az arcomról. - És mi lesz a többiekkel? - kérdeztem. Zayn elvigyorodott. Hátra néztem a két szék között és legnagyobb meglepetésemre Louis, Niall, Liam és...és Harry integetett. Utóbbi továbbra sem nézett a szemembe. Azt hiszem, még mindig jól tette, mert iszonyatosan megbántott. A többieknek viszont olyannyira örültem, hogy kis híján átmásztam az üléseken.
- Srácok ez... ez...- kerestem a szavakat.
- Nincs mit Nina. - mosolygott Liam.
- Egyébként van egy ötletem, hogy kerüljük el a lesifotósokat. - mondtam, külön kihangsúlyozva a "lesifotós" szót, mire Harry felkapta a fejét. Ezek szerint vette az enyhe célzást.
- Hogy? - nézett rám kérdőn Louis.
- Először lementek ti, nem szóltok egy szót sem, átvágtok a reptéren és beültök egy taxiba. Én utoljára szállok le, fejembe húzott kapucnival. Beülök egy taxiba és elmegyek a koleszbe. - Zayn már nyitotta a száját, de beelőztem. - Nem Zayn, kizárt, hogy odaköltözzek. - néztem dühösen Harry-re. - Szóval én kipakolok és berendezkedek aztán valamikor csak találkozunk. - vontam meg a vállam.
- Holnap. - közölte Louis.
- Oké. - egyeztem bele. Harry továbbra sem szólalt meg, csak lehajtott fejjel ült és összekulcsolt ujjait tanulmányozta. Látszott rajta, hogy majd szétmarja a bűntudat. Kicsit megsajnáltam, de nem tartott sokáig.
- Jézusom! - nézett fel a telefonjából Niall, majd felénk tartotta a készüléket. - Ezt már láttátok? - kérdezte. A kijelzőre pillantottam. Egy cikk volt rajta, Harry-vel és az újabb "áldozattal". Vagyis velem. Összeszorítottam a szemem kínomban.
- Igen. - sziszegtem a fogaim között.
- Mi? - kapta ki Harry, Niall kezéből a telefont, majd pár másodperc múlva teljesen lefehéredett. - Ez nem lehet igaz. - hitetlenkedett sokkos állapotban. Ez volt a kegyelemdöfésem. Elkezdtek folyni a könnyeim és inkább a felhőket bámultam az út hátralévő részében. Amikor a pilóta közölte, hogy leszállunk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Izgatottan néztem ki az ablakon, ahonnan már látszott a város. A repülő lassan leereszkedett, majd megállt.
- Akkor holnap. - állt fel Louis.
- Szia Nina. - mondták teljesen egyszerre, ami a frászt hoztam rám. Egymás után szálltak le és úgy tettek, ahogy meg volt beszélve. Nem szóltak semmit, csak átvágtak a reptéren. Én legutoljára mentem, a kapucnimat kiszedtem a dzsekim nyakán keresztül és a fejembe húztam. A hajam kétoldalt kilógott és tökéletesen eltakarta az arcomat. A fotósok nem is foglalkoztak vele (hála az égnek), a fiúkat vették üldözőben (jaj). Elvettem a futószalagról a két dög nehéz csomagomat és kimentem az épületből. Fogtam egy taxit és lediktáltam neki a címet. Aztán az ablaknak dőltem és a szemerkélő esőt bámultam. A taxis ráfordult a Tower Bridge-ra. Letekertem az ablakot és gyönyörködve hajoltam ki, már szinte kiestem a kocsiból, de nem érdekelt. Csodálatos volt.
- Az első napod Londonban? - nézett a visszapillantóba a taxis.
- Igen. - bólintottam, miközben visszamásztam. Levettem a kapucnit a fejemről, mert még mindig rajta volt. A taxis eltátotta a száját és úgy is maradt.
- Hé, téged ismerlek! - személt fel. - Te vagy annak a göndör gyereknek a csaja! Mi is a neve? - csettintgetett bosszúsan.
- Harry. - mondtam egy könnycsepp kíséretében, amit a taxis is észrevett.
- Látom érzékenyen érint a téma. Sajnálom. - mentegetőzött.
- Semmi baj. - bámultam továbbra is ki az ablakon. Az út további része szótlanul telt, majd a főiskola kollégiuma elé begördülve az autó megállt. A sofőr kipattant a kocsiból és kinyitotta nekem az ajtót (?). Aztán kiszedte a bőröndjeimet a csomagtartóból.
- Mennyivel tartozom? - vettem elő a tárcámat.
- Tekintsd ajándéknak. Sok sikert. - ült vissza a kocsiba és még annyit se mondhattam, hogy "Köszi", de neki már se híre, se hamva nem volt. Megragadtam a bőröndjeimet, felcibáltam őket a lépcsőkön és bementem. Az előtér tágas volt, két oldalról lépcső vezetett fel az emeletre. Egy negyvenes éveiben járó nő épp virágokat rendezgetett egy vázában, aztán hátrafordult.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte. Közvetlen volt és nagyon kedvesnek tűnt.
- Nina Daisy Jackson vagyok és a szobámat keresem. - mondtam.
- Á, igen. Jöjjön beljebb! A szobája az első emeleten van. Mint látja elsők között foglalhatja el. Magán kívül mindössze egy diák érkezett csak meg. - csevegett, miközben a lépcsőn felfelé haladtunk. Elfordult balra, ahol egy hatalmas folyosó tárult elénk, ami a lépcső ellentétes oldalán is ugyanúgy folytatódott. Mindkét végén két hatalmas ajtó magasodott szinte a plafonig. A koleszos felügyelő (mit kiderül Mrs. Brown) megállt a 694-es számú szoba előtt. Kopogott kettőt, majd benyitott.
- Miss Wolf! - szólította meg az ágyán hasaló lányt. - Megérkezett a szobatársa. - közölte Mrs. Brown, mire a lány barnás szemei felcsillantak. A haja is barna volt, bár az alsó része erősen szőkére volt melíroztatva.
- Miss Jackson. - fordult felém. - Üdvözöljük iskolánkban. Érezze otthon magát. - mondta, majd távozott és becsukta maga mögött az ajtót. Habozás nélkül leültem az üresen maradt, ablak alatti ágyra és gondolkoztam. Ahogy láttam, még ő sem pakolt ki. Cipője az ágy mellett, három bőröndje az ágya körül, szétszórtan. Az ágyán hasalva engem vizslatott.
- Khm... - köszörülte meg a torkát, majd elém lépett. - Kit Wolf vagyok. - nyújtotta a kezét.
- Nina Jackson. - fogadtam el a kézfogást.
- Olyan ismerős vagy nekem. - gondolkozott. - Mintha láttalak volna már valahol. - tette hozzá, aztán beugrott neki. - Nem te vagy Harry Styles barátnője? - kérdezte.
- Már nem. - ráztam a fejem.
- Szakítottatok? - csodálkozott. Valaki mondja már meg, hogy ezen mi ilyen meglepő?
- Összevesztünk. - bólogattam a térdemet birizgálva. -Holnap jön két-három barátom. Bemutathatlak nekik, ha gondolod. - mosolyogtam.
- Hmm... - gondolkozott - Kik?
- Niall, Louis és Zayn. - soroltam.
- Az 1D-sek? - tátotta a száját.
- Igen. - billentettem kissé balra a fejemet.
- Komolyan? - hitetlenkedett.
- Igen. - nevettem fel.
- Igeeeeeeeeeeen! - ordította torkaszakadtából. - Ezt neked Abigel Jensen! Voltál koncerten? Na és? Én találkozhatok velük! Oh igen! - kiabálta önkívületi állapotban. Nevetve ledőltem az ágyra és hanyatt fekve a plafont bámultam, amíg Kit örült, mint majom a farkának.
- Várj. - hagyta abba hirtelen az ugrálva tapsolást. - Azt mondta, hogy Niall is jön? - kérdezte.
Bólintottam.
- Niaaaaaaaaaall!! - ugrált tovább. Őrült lány ,de én bírom. Miután lenyugodott visszaült az ágyra és folytattuk az ismerkedést.
- Milyen szakon tanulsz? tett fel újabb kérdés.
- Újság és forgatókönyv írás. Irodalom szak. És te? - kérdeztem vissza, mert ezt így illik.
- Én is! - mosolygott. Remek. Egy évfolyamtárs. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Louis volt. Vajon mit akarhat?
- Szia! - vettem fel a telefont.
- Szia, te figyelj már. Itt állunk Zayn-nel meg Nialler-rel a kolesz előtt és erősen azon gondolkozunk, hogy bemenjünk-e. Szerinted? - kérdezte, mire felnevettem.
- Egy perc és ott vagyok. - nyomtam ki a hívást. - Gyere velem! - fordultam Kit felé.
- Hova? - nézett rám értetlenül.
- Ne kérdezősködj, csak gyere! - ragadtam meg a karját és kihúztam a folyosóra. Onnantól kezdve jött magától is és nem kellett cibálnom. Az épület elé kiérve, már messziről láttam a fiúkat.
- Ezek ŐK? - csodálkozott Kit. - Ezek ők! - jelentette ki nagy örömmel.
- Louis, Zayn, Nialler!! - öleltem meg mindhármat. - Hogy kerültök ide? Nem úgy volt, hogy csak holnap jöttök? - kérdeztem.
- Unatkoztunk. - vonta meg a vállát Zayn.
- Na és ki a csini barátnőd? - vigyorgott Niall. Ha csaj van a láthatáron mindig ezt csinálja, de ez most valamiért más vigyor volt.
- A szobatársam, Kit. - mutattam be nekik.
- Sziasztok! - intett egy aprót.
- Szia Kit!! -köszöntek totál egyszerre. A hideg ráz, amikor ilyeneket csinálnak.
- Hová menjünk? - vetette fel a kérdést Zayn.
- London Eye? - kérdezett vissza Louis.
- Akkor London Eye. - bólintott Niall és beszállt a kocsijukba. Lou, Kit és én ültünk hátul, Zayn és Niall elöl és az előbbi vezetett. Negyed órán belül harmadszorra akartak meggyőzni, hogy költözzek oda valamelyikőjükhöz. A válasz mindhárom esetben egy határozott "Nem" volt. Amikor odaértünk tátva maradt a szám. Észveszejtő látvány volt. Az óriáskerék oldalában aztán megláttam két ismerős arcot. Jobban mondva két ismerős hátat. Liam és Harry épp interjút adott egy riporternek. Kicsit közelebb mentünk és épp rájuk akartam köszönni, amikor meghallottam, amint Harry (az egyik hát) vadul magyaráz a kamerába.
- Nem, és utoljára mondom, hogy nem! Sosem találkoztam azzal a lánnyal és fogalmam sincs, hogy ki az. Magyarországon még sosem jártunk, de egyszer mindenképp elmegyünk. A lényeg, hogy azokon a képeken nem mi vagyunk és sosem volt Nina nevű ismerősöm. - mondta ki a kegyetlen mondatokat. Amint ezek a szavak eljutottak a tudatomig, engem a sírógörcs kezdett kerülgetni. És azt hiszem ezt a riportert is észrevette Harry válla fölött, ugyanis megkerülve őt elém lépett.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)