![London Story [Befejezett]](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg_Z0PUBai6bCJYimbL8JdxXugutFc6YXEP-AME-w0UfUvIRguTytSniFqLK23k2lMIddyGutAbuQUfjfakorzLn1oTmWgSCTIvfBHKs6imowKP740llrVfqWBj9uPoY3ac8iMbyLF-G-U/s1600/London+Story.jpg)
"Kedves Rebeka és Csenge!
Nagyon sajnálom, hogy most csak így tudok elbúcsúzni, de ti is tudjátok mi történt, hisz Zayn biztos mindent elmondott. Igen, Harry és én szakítottunk, nekem pedig el kell mennem. De ne aggódjatok egy percig sem, biztos helyen leszek, a főiskolám kollégiumában. Szünetekre biztos hazajövök, ami már több mint a semmi. Nem szeretném itt hagyni a birtokot és ezt ti is nagyon jól tudjátok, de muszáj lesz. Nem valószínűséggel a házunk körül nemsokára megjelennek az újságírók, de én csak egyvalamit kérek: tagadjatok le mindent! Nincs Nina nevű nővéretek és az 1D még csak a környéken sem járt. Normál esetben sosem kérném, hogy hazudjatok, de ez a helyzet most megköveteli! Rebeka! Ideiglenesen megkapod Hurrikánt, kérlek vigyázz rá! De ha ki mered dekorálni a szobám mindenféle poszterrel, én leütlek. Az előbbi mondta második felét nehogy komolyan vedd. Vigyázzatok magatokra és tanuljatok sokat. És kérlek, fogadjatok szót anyuéknak, mert az, hogy kirepültem a családi fészekből és a saját lábaimra állok őket is megviseli.
Szeretlek titeket! Hiányozni fogtok! Ölel titeket nővéretek!
Nina"
Aztán elővettem a másik lapot, letöröltem a könnyeimet, amik időközben potyogni kezdtek és nekikezdtem a fiúk levelének.
"Drága Srácok!
Örültem a szerencsének. Tényleg. De van egy sanda gyanúm, hogy a tegnapi volt az utolsó együtt töltött napunk. Mikor ti ezt a levelet olvassátok én már a budapesti reptér felé robogok apuval, hogy elérjem a repülőt, ami Londonba visz. Beköltözöm a koleszbe. El kell, hogy mondjam a veletek való megismerkedés pozitív csalódás volt. Nem vagytok olyanok, mint amilyennek hittelek titeket. Zayn és Lou több támogatást és tanácsot adott egy hónap alatt, mint az összes barátom évek alatt. Liam-mel és Niall-lel nevettem a legtöbbet. Aztán ott van Harry. Akit először utáltam, gyűlöltem, ki nem állhattam. Aztán beleszerettem. Beleszerettem abba a rekedtes és mély, de mégis mézédes hangjába. A gyönyörű zöld szempárba, amibe ha belenézek mindig megszédülök és a vele tökéletes kontrasztban lévő göndör fürtjeibe, ami mindig kócosan meredezik százfelé. Az illatába, az arcába, a mosolyában a csókjaiba. Mindenébe. És pont ez a vesztem. Hogy az igazat megvallva én még mindig szeretem és most már átkozom azt az augusztus 18-ai napot, amikor először megcsókolt. Valamiért szégyell, így jobbnak láttam, ha ennek az egésznek vége lesz. Akkor nem lesz kit rejtegetni és szégyellni. Talán néha összefutunk London utcáin. Legyetek jók!
"Drága Srácok!
Örültem a szerencsének. Tényleg. De van egy sanda gyanúm, hogy a tegnapi volt az utolsó együtt töltött napunk. Mikor ti ezt a levelet olvassátok én már a budapesti reptér felé robogok apuval, hogy elérjem a repülőt, ami Londonba visz. Beköltözöm a koleszbe. El kell, hogy mondjam a veletek való megismerkedés pozitív csalódás volt. Nem vagytok olyanok, mint amilyennek hittelek titeket. Zayn és Lou több támogatást és tanácsot adott egy hónap alatt, mint az összes barátom évek alatt. Liam-mel és Niall-lel nevettem a legtöbbet. Aztán ott van Harry. Akit először utáltam, gyűlöltem, ki nem állhattam. Aztán beleszerettem. Beleszerettem abba a rekedtes és mély, de mégis mézédes hangjába. A gyönyörű zöld szempárba, amibe ha belenézek mindig megszédülök és a vele tökéletes kontrasztban lévő göndör fürtjeibe, ami mindig kócosan meredezik százfelé. Az illatába, az arcába, a mosolyában a csókjaiba. Mindenébe. És pont ez a vesztem. Hogy az igazat megvallva én még mindig szeretem és most már átkozom azt az augusztus 18-ai napot, amikor először megcsókolt. Valamiért szégyell, így jobbnak láttam, ha ennek az egésznek vége lesz. Akkor nem lesz kit rejtegetni és szégyellni. Talán néha összefutunk London utcáin. Legyetek jók!
Nina"
A két levelet borítékokba tettem, és ráírtam a neveket, majd anyunak adtam, hogy ha szólok neki telefonon, hogy felértünk az autópályára, akkor tegye le őket a húgaim szobájába, valamint valamelyik fiú ágyára. Visszavonultam a szobámba, majd szokásaimtól eltérően telefonnal WiFi-ztem, mivel a laptopomat már eltettem. Nem volt semmi újdonság a közösségiken, az összes diák a nyarat siratta vagy épp a sulit átkozta. Megértem, tavaly ilyenkor még én is ezt csináltam. Megkerestem az órarendemet az iskola honlapján, az első szeneszter elég lazának ígérkezik, hétfőn három, kedden és csütörtökön kettő, szerdán négy, pénteken pedig egyetlen egy órám van. Annyi a különbség a főiskola és a gimnázium között, hogy itt egy óra nem 45 perc, hanem tényleg egy óra, azaz 60 perc. Ha nem tudok beülni egy előadásra nem kell igazolnom, csupán beszerezni a jegyzeteket és folytatni a tanulást, aztán valahogy átmenni a záróvizsgán. Mivel én irodalom szakon tanulok újság, illetve forgatókönyvírást , nem is számítottam nehezebb órarendre. Jó hír viszont, hogy az iskolának torna és lányfoci csapata is van, szóval ezeket is folytathatom. Annyira belemerültem az iskola archívumának tanulmányozásába, hogy észre sem vettem, hogy apu bejött.
- Indulhatunk? - állt meg előttem.
- Persze. - álltam fel és belebújtam a dzsekimbe. Vállamra vettem a laptoptáskát és kézbe vettem a kézipoggyászomat. A előszobába lépve belebújtam a cipőmbe, majd elbúcsúztam anyutól. Szorosan megöleltem és a válla fölött észrevettem Harry-t. Furcsán, csodálkozva méregetett.
- Hová mész? - értetlenkedett. Jobban mondva számon kért.
- Oda, ahova nemsokára te is. Londonba. - szóltam vissza a küszöbről, majd leszaladtam a lépcsőn és al ehető leggyorsabban próbáltam berakni a cuccaimat a hátsóülésre, mivel az eddig csak a fejünk felett gomolygó felhőrengetegből szakadni kezdett az eső. Beültem az anyósülésre és épp becsuktam volna az ajtót, amikor Harry jelent meg az autó mellett.
- Nina nem mehetsz el! - kezdett nedvesedni az arca, bár nem lehetett tudni, hogy esőcseppek vagy könnyek áztatják-e bársonyos bőrét.
- Sajnálom Harry. Már döntöttem. Szia. - csuktam be az ajtót, majd a biztonsági övemért nyúltam és becsatoltam. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem apuéval. Kételkedve fürkészte az arcomat.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte, az útra szegezett szemekkel.
- Pau, ha ők nem jöttek volna a hónap elején, akkor is itt ülnék. Annyi az egész, hogy koleszban fogok lakni és nem velük. Ahogy az az eredeti tervben is szerepelt. - magyaráztam, teljesen ésszerűen.
- Tudod hogy én nem a költözésről beszélek. - közölte, de a világ minden kincséért nem nézett volna rám, továbbra is az utat fürkészte.
- Nem. Nem tudom. Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz. - ráztam a fejem értetlenül és én is inkább az utat figyeltem. Az utazás további része csendben telt, egészen addig, amíg az autó furcsa, szürcsögő hangok kíséretében meg nem állt.
- Mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Kifogyott az üzemanyag. - közölte apu teljesen higgadtan. - De ne aggódj, ott egy benzinkút. - mutatott az út másik oldalára. Kivette a kannát a csomagtartóból és átszaladt. Tíz percen belül vissza is ért. Addig én telefonáltam anyunak, hogy odaadhatja a leveleket. Visszaültünk a kocsiba és apu épp elfordította a kulcsot, a telefonom csörögni kezdett. Zayn. Nem vettem fel. Aztán újra. Louis. Ezt sem. Pár perc szünet következett, aztán újra megszólalt a csengőhangom. Niall volt és bármennyire volt nagy a kísértés nem vettem fel. A következő ember Liam volt, de az ő hívását sem fogadtam. És ez így ment tovább, egészen addig, amíg meg nem elégeltem és ki nem kapcsoltam a mobilom. A hívók sorrendje sosem változott. Viszont volt valaki, akinek nem jelent meg a neve a kijelzőmön. Fájt, hogy még csak meg sem próbált marasztalni. Rosszul esett és idegesített is. De megfogadtam magamnak, hogy nem borulok ki, mielőtt felérnék a repülőre. Apu szótlanul dobolta a kormányon a Blurred Lines című számot, amit időközben én tettem be a pendriveomról. Aztán egyszerre kezdtük el üvölteni a refrént. És rá pár másodpercre egyszerre kezdtünk nevetni. Szerintem ilyen egy jó apa-lánya kapcsolat. Gimnáziumban bejárós voltam és mindig apu vitt a buszra. Az utazás mindössze 3 perc volt, e nekünk már reggel fél hétkor olyan éktelen hülyeségek pattantak ki a fejünkből, mint például az orrtülkű, ami az orrszarvú átnevezett változata, ugyanis tudni illik, hogy az orrszarvú szarva nem is szarv, hanem tülök. És így bővült a szókincsem egy új szóval. Tehát ilyen, és ehhez hasonló marhaságok pattantak ki a fejünkből a gimnáziumi éveim napjainak reggelein. Imádtam ezeket a pillanatokat, tinédzserkorom legszebb emlékei voltak. Csak akkor vettem észre, hogy repül az idő, amikor megláttam a "Budaörs" feliratú táblát. Szóval nem járunk messze és nincs visszaút. Elmegyek. Apu nem ment be a belvárosba, hanem kisebb kerülőt tettünk, így elkerültük a torlódásokat és hamarabb kiértünk. Amint megláttam a "Liszt Ferenc Repülőtér" feliratot összeszorult a gyomrom és legszívesebben ordítva rohantam volna vissza a kocsiba. Vissza a szülőfalumba, gond nélkül megbocsájtani Harry-nek és boldogan élni tovább, aztán majd velük elmenni Londonba. Apu fátyolos tekintettel nézett rám.
- Jól vagy? - kérdeztem, majd meg sem várva a választ folytattam. - Nem? Remek, akkor menjünk! - fordultam sarkon és a kijárat felé igyekeztem. Apu csak nevetett, de olyan keserűen, ahogy még sosem hallottam nevetni. Szeméből pár könnycsepp indult útnak. Újra megfordultam és visszarohantam hozzá.
- Nem akarsz elmenni. - nevetett, miközben szorosan átölelt.
- Nem. - fúrtam a vállába a fejem és csorogni kezdtek a könnyeim. Rájöttem, hogy mennyi dolgot kell itt hagynom. A családomat (amibe már Hurrikán és a többi ló is beletartozik), a farmot.
- Fejőlány a nagyvárosban. - simogatta a hátamat apu. Mintha olvasna a gondolataimban. Mindegy ,ezt csak az apás gyerekek érthetik. - Mennyi időd van még a gépig? - ült le az utolsó szabad székre.
- Két óra. Másfél múlva becsekkolok. - mondtam, miközben levágtam magam az egyik bőröndömre. Hatszor kényelmesebb volt, mint a székek. Leszámítva azt, hogy egy hajvasaló fúródott a seggem alá. Előhalásztam a mobilom és bekapcsoltam. Eltekintettem a horrorisztikus hívásértesítőtől és megnéztem van-e kódolatlan WiFi. Hála az égnek volt. Másodperceken belül újra csörögni kezdett a telefonom. Az a fránya Viber. Zayn volt és mivel nem kerülgethettem tovább a forró kását, fel kellett vennem.
- Szia. - szóltam bele.
- Nina, mi ez az egész? - kezdte köszönés nélkül. A hangja zavart volt és dühös, ami megrémisztett.
- Megyek Londonba. - közöltem végül. Mintha nem lenne elég egyértelmű.
- Miért? - kérdezte.
- Mert holnapután főiskola. - adtam meg a legésszerűbb választ.
- Aha. El mertél menni búcsúzás nélkül? - kérdezte és ajtócsapódásnak tűnő hangokat véltem felfedezni a háttérben.
- Ott a levél! - értetlenkedtem.
- Búcsúzkodni személyesen szoktak! - mondta és a hangját már nem csak a telefonból hallottam. Jobbra fordítottam a fejem és elemeltem a fülem mellől a telefont. Nem tévedtem, valóban ő volt.
- Zayn? - kérdeztem és annyira ledöbbentem, hogy nem is tudtam ülve maradni, hanem lassan felálltam. Aztán hirtelen elfogott egy olyan szintű boldogság, hogy futni kezdtem felé.
- Zayn! - kiáltottam és majdhogynem kicsattantam az örömtől. A nyakába borultam és ejtettem pár könnycseppet. - Köszönöm! - mondtam fojtott hangon, mivel a vállába fúrtam a fejem.
- Nem tesz semmit húgi. - paskolta meg a fejemet. - De nem jöttem egyedül. - tolt el magától.
- Ugye nem hoztad magaddal az egész családot? - kérdeztem teljes pánikban.
- Nem. - rázta meg a fejét nevetve, aztán mosolyogva folytatta. - A jövendőbeli családfődet. - komorodott el. És az ajtón ekkor belépett...Harry.
- Te meg mit keresel itt? - vetettem rá sötét pillantásokat.
- Öhm... - sütötte le a szemeit és a padlót fixírozta. Nem mert a szemembe nézni. Jól tette, mert egyetlen pillantásomba képes voltam belesűríteni a haragom és a csalódottságom minden egyes cseppjét. Hirtelen apu lépett mellém.
- Ideje lenne becsekkolnod. - utalt arra ,hogy lassan indul a gépem. Összehúzott szemekkel méregettem Harry-t, majd megfordultam és átvetettem a kézipoggyászom, meg a laptoptáskám pántját a vállamon, megragadta ma bőröndjeimet és húzni kezdtem. Meglehetősen nehezen voltak. A biztonsági ellenőrzésnél minden simán ment, épp feltettem volna a bőröndjeimet a futószalagra, de nem nagyon akart sikerülni. Zayn mellettem termett és feltette azokat helyettem.
- Köszönöm. - lövelltem felé egy hálás mosolyt.
- Nincs mit. Jó utat és hívj, amint leszálltál. - kezdett búcsúzkodni. Időközben apu és Harry is odaért hozzánk.
- Légy jó! Gyere haza minden szünetben. És tudod, hogy az alkohollal csak csínján. - kezdte apu. Az utolsó mondatát nem tudtam mire vélni. Hisz ő is tudja, hogy nem iszom, csak ha olyan alkalom van.
- Apu. - kezdtem kínosan érezni magam.
- Szeretlek. - ölelt át. Viszonoztam az ölelést, majd lassan elengedtem és Harry elé léptem. Felemelte a fejét és végre a szemembe nézett.
- Vigyázz magadra. Hiányozni fogsz, hercegnő. - ajándékozott meg egy keserű mosollyal. A "hercegnő" szó hallatán könnyek szöktek a szemembe. Utáltam és szerettem is abban a pillanatban, de mindegy. Már megszoktam. Óvatosan közelebb léptem hozzá és utoljára megcsókoltam.
- Máig sem sikerült rájönnöm, miért szégyellsz, de ha neked így könnyebb. - suttogtam. Visszaléptem és végignéztem rajtuk.
- Akkor sziasztok. - indultam el a hármas beszálló felé. Még utoljára visszafordultam és intettem. Aztán a jegyellenőrzés után beszálltam. Elfoglaltam a helyemet (ablak melletti ülés, ami pont az épület felé nézett), és elővettem a telefonom, írtam egy SMS-t, aztán kikapcsoltam. A pilóta üdvözölte az utasokat és kérte, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket. Bekötöttem magam, majd az ablakon keresztül az épület ablakait pásztáztam. Apuékat kerestem és rövidesen meg is találtam. Vagyis csak aput, ugyanis Zayn és Harry sehol sem voltak. Intettem neki egy aprót, hátha észrevesz. Meg is látott és visszaintegetett. Valami hiányzott. Éreztem, hogy valamit elfelejtettem. Mint egy villám, úgy csapott belém a felismerés. Nem búcsúztam el Hurrikántól. Még saját magamat is megdöbbentő gyorsasággal kapcsoltam be a telefonomat újra és villámgyorsan tárcsáztam aput.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Öleld meg helyettem Hurrikánt. - kértem. Aztán újra megszólalt a pilóta és közölte, hogy felszállunk, szóval kapcsoljunk ki minden elektromos eszközt. - Le kell tennem. Szeretlek titeket. - búcsúzkodtam.
- Mi is téged. - jött válasz, majd kinyomtam a telefont. Eleget téve a pilóta kérésének ki is kapcsoltam és kinéztem az ablakon. Összetalálkozott a tekintetem apuéval. Mintha sírt volna, de nem láttam tisztán. Lesütöttem a szemem. A repülő motorja beindult én pedig kétségbeesetten a fiúkat kerestem a tekintetemmel, bár még mindig nem találtam őket sehol. Végül a repülő gurulni kezdett, apu pedig vad integetésbe kezdett. Keserű mosoly kíséretében integettem vissza, legalábbis addig amíg lehetett, mert a reptér és az emberek egyre kisebbek lettem, végül teljesen eltűntek egy felhő mögött. Értelemszerűen addigra már abbahagytam az integetést. Negyed órán belül elértük a repülési magasságot, aztán visszakapcsolhattuk a mobilokat és egyéb elektromos eszközeinket. A biztonsági övre sem volt szükség. Zenét hallgatva néztem ki az ablakon, amikor valaki megbökött. Oldalra fordultam és egyből kirántottam a fülemből a fülhallgatót. A mellettem lévő (egyébként egészen addig üres) helyet Zayn foglalta el.
- Csak nem gondoltam, hogy hagylak egyedül visszamenni? - mosolygott, mielőtt bármit is mondhattam volna. Ez annyira jól esett, hogy nem szóltam semmit, csak megöleltem.
- Köszönöm. töröltem le pár könnycseppet az arcomról. - És mi lesz a többiekkel? - kérdeztem. Zayn elvigyorodott. Hátra néztem a két szék között és legnagyobb meglepetésemre Louis, Niall, Liam és...és Harry integetett. Utóbbi továbbra sem nézett a szemembe. Azt hiszem, még mindig jól tette, mert iszonyatosan megbántott. A többieknek viszont olyannyira örültem, hogy kis híján átmásztam az üléseken.
- Srácok ez... ez...- kerestem a szavakat.
- Nincs mit Nina. - mosolygott Liam.
- Egyébként van egy ötletem, hogy kerüljük el a lesifotósokat. - mondtam, külön kihangsúlyozva a "lesifotós" szót, mire Harry felkapta a fejét. Ezek szerint vette az enyhe célzást.
- Hogy? - nézett rám kérdőn Louis.
- Először lementek ti, nem szóltok egy szót sem, átvágtok a reptéren és beültök egy taxiba. Én utoljára szállok le, fejembe húzott kapucnival. Beülök egy taxiba és elmegyek a koleszbe. - Zayn már nyitotta a száját, de beelőztem. - Nem Zayn, kizárt, hogy odaköltözzek. - néztem dühösen Harry-re. - Szóval én kipakolok és berendezkedek aztán valamikor csak találkozunk. - vontam meg a vállam.
- Holnap. - közölte Louis.
- Oké. - egyeztem bele. Harry továbbra sem szólalt meg, csak lehajtott fejjel ült és összekulcsolt ujjait tanulmányozta. Látszott rajta, hogy majd szétmarja a bűntudat. Kicsit megsajnáltam, de nem tartott sokáig.
- Jézusom! - nézett fel a telefonjából Niall, majd felénk tartotta a készüléket. - Ezt már láttátok? - kérdezte. A kijelzőre pillantottam. Egy cikk volt rajta, Harry-vel és az újabb "áldozattal". Vagyis velem. Összeszorítottam a szemem kínomban.
- Igen. - sziszegtem a fogaim között.
- Mi? - kapta ki Harry, Niall kezéből a telefont, majd pár másodperc múlva teljesen lefehéredett. - Ez nem lehet igaz. - hitetlenkedett sokkos állapotban. Ez volt a kegyelemdöfésem. Elkezdtek folyni a könnyeim és inkább a felhőket bámultam az út hátralévő részében. Amikor a pilóta közölte, hogy leszállunk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Izgatottan néztem ki az ablakon, ahonnan már látszott a város. A repülő lassan leereszkedett, majd megállt.
- Akkor holnap. - állt fel Louis.
- Szia Nina. - mondták teljesen egyszerre, ami a frászt hoztam rám. Egymás után szálltak le és úgy tettek, ahogy meg volt beszélve. Nem szóltak semmit, csak átvágtak a reptéren. Én legutoljára mentem, a kapucnimat kiszedtem a dzsekim nyakán keresztül és a fejembe húztam. A hajam kétoldalt kilógott és tökéletesen eltakarta az arcomat. A fotósok nem is foglalkoztak vele (hála az égnek), a fiúkat vették üldözőben (jaj). Elvettem a futószalagról a két dög nehéz csomagomat és kimentem az épületből. Fogtam egy taxit és lediktáltam neki a címet. Aztán az ablaknak dőltem és a szemerkélő esőt bámultam. A taxis ráfordult a Tower Bridge-ra. Letekertem az ablakot és gyönyörködve hajoltam ki, már szinte kiestem a kocsiból, de nem érdekelt. Csodálatos volt.
- Az első napod Londonban? - nézett a visszapillantóba a taxis.
- Igen. - bólintottam, miközben visszamásztam. Levettem a kapucnit a fejemről, mert még mindig rajta volt. A taxis eltátotta a száját és úgy is maradt.
- Hé, téged ismerlek! - személt fel. - Te vagy annak a göndör gyereknek a csaja! Mi is a neve? - csettintgetett bosszúsan.
- Harry. - mondtam egy könnycsepp kíséretében, amit a taxis is észrevett.
- Látom érzékenyen érint a téma. Sajnálom. - mentegetőzött.
- Semmi baj. - bámultam továbbra is ki az ablakon. Az út további része szótlanul telt, majd a főiskola kollégiuma elé begördülve az autó megállt. A sofőr kipattant a kocsiból és kinyitotta nekem az ajtót (?). Aztán kiszedte a bőröndjeimet a csomagtartóból.
- Mennyivel tartozom? - vettem elő a tárcámat.
- Tekintsd ajándéknak. Sok sikert. - ült vissza a kocsiba és még annyit se mondhattam, hogy "Köszi", de neki már se híre, se hamva nem volt. Megragadtam a bőröndjeimet, felcibáltam őket a lépcsőkön és bementem. Az előtér tágas volt, két oldalról lépcső vezetett fel az emeletre. Egy negyvenes éveiben járó nő épp virágokat rendezgetett egy vázában, aztán hátrafordult.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte. Közvetlen volt és nagyon kedvesnek tűnt.
- Nina Daisy Jackson vagyok és a szobámat keresem. - mondtam.
- Á, igen. Jöjjön beljebb! A szobája az első emeleten van. Mint látja elsők között foglalhatja el. Magán kívül mindössze egy diák érkezett csak meg. - csevegett, miközben a lépcsőn felfelé haladtunk. Elfordult balra, ahol egy hatalmas folyosó tárult elénk, ami a lépcső ellentétes oldalán is ugyanúgy folytatódott. Mindkét végén két hatalmas ajtó magasodott szinte a plafonig. A koleszos felügyelő (mit kiderül Mrs. Brown) megállt a 694-es számú szoba előtt. Kopogott kettőt, majd benyitott.
- Miss Wolf! - szólította meg az ágyán hasaló lányt. - Megérkezett a szobatársa. - közölte Mrs. Brown, mire a lány barnás szemei felcsillantak. A haja is barna volt, bár az alsó része erősen szőkére volt melíroztatva.
- Miss Jackson. - fordult felém. - Üdvözöljük iskolánkban. Érezze otthon magát. - mondta, majd távozott és becsukta maga mögött az ajtót. Habozás nélkül leültem az üresen maradt, ablak alatti ágyra és gondolkoztam. Ahogy láttam, még ő sem pakolt ki. Cipője az ágy mellett, három bőröndje az ágya körül, szétszórtan. Az ágyán hasalva engem vizslatott.
- Khm... - köszörülte meg a torkát, majd elém lépett. - Kit Wolf vagyok. - nyújtotta a kezét.
- Nina Jackson. - fogadtam el a kézfogást.
- Olyan ismerős vagy nekem. - gondolkozott. - Mintha láttalak volna már valahol. - tette hozzá, aztán beugrott neki. - Nem te vagy Harry Styles barátnője? - kérdezte.
- Már nem. - ráztam a fejem.
- Szakítottatok? - csodálkozott. Valaki mondja már meg, hogy ezen mi ilyen meglepő?
- Összevesztünk. - bólogattam a térdemet birizgálva. -Holnap jön két-három barátom. Bemutathatlak nekik, ha gondolod. - mosolyogtam.
- Hmm... - gondolkozott - Kik?
- Niall, Louis és Zayn. - soroltam.
- Az 1D-sek? - tátotta a száját.
- Igen. - billentettem kissé balra a fejemet.
- Komolyan? - hitetlenkedett.
- Igen. - nevettem fel.
- Igeeeeeeeeeeen! - ordította torkaszakadtából. - Ezt neked Abigel Jensen! Voltál koncerten? Na és? Én találkozhatok velük! Oh igen! - kiabálta önkívületi állapotban. Nevetve ledőltem az ágyra és hanyatt fekve a plafont bámultam, amíg Kit örült, mint majom a farkának.
- Várj. - hagyta abba hirtelen az ugrálva tapsolást. - Azt mondta, hogy Niall is jön? - kérdezte.
Bólintottam.
- Niaaaaaaaaaall!! - ugrált tovább. Őrült lány ,de én bírom. Miután lenyugodott visszaült az ágyra és folytattuk az ismerkedést.
- Milyen szakon tanulsz? tett fel újabb kérdés.
- Újság és forgatókönyv írás. Irodalom szak. És te? - kérdeztem vissza, mert ezt így illik.
- Én is! - mosolygott. Remek. Egy évfolyamtárs. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Louis volt. Vajon mit akarhat?
- Szia! - vettem fel a telefont.
- Szia, te figyelj már. Itt állunk Zayn-nel meg Nialler-rel a kolesz előtt és erősen azon gondolkozunk, hogy bemenjünk-e. Szerinted? - kérdezte, mire felnevettem.
- Egy perc és ott vagyok. - nyomtam ki a hívást. - Gyere velem! - fordultam Kit felé.
- Hova? - nézett rám értetlenül.
- Ne kérdezősködj, csak gyere! - ragadtam meg a karját és kihúztam a folyosóra. Onnantól kezdve jött magától is és nem kellett cibálnom. Az épület elé kiérve, már messziről láttam a fiúkat.
- Ezek ŐK? - csodálkozott Kit. - Ezek ők! - jelentette ki nagy örömmel.
- Louis, Zayn, Nialler!! - öleltem meg mindhármat. - Hogy kerültök ide? Nem úgy volt, hogy csak holnap jöttök? - kérdeztem.
- Unatkoztunk. - vonta meg a vállát Zayn.
- Na és ki a csini barátnőd? - vigyorgott Niall. Ha csaj van a láthatáron mindig ezt csinálja, de ez most valamiért más vigyor volt.
- A szobatársam, Kit. - mutattam be nekik.
- Sziasztok! - intett egy aprót.
- Szia Kit!! -köszöntek totál egyszerre. A hideg ráz, amikor ilyeneket csinálnak.
- Hová menjünk? - vetette fel a kérdést Zayn.
- London Eye? - kérdezett vissza Louis.
- Akkor London Eye. - bólintott Niall és beszállt a kocsijukba. Lou, Kit és én ültünk hátul, Zayn és Niall elöl és az előbbi vezetett. Negyed órán belül harmadszorra akartak meggyőzni, hogy költözzek oda valamelyikőjükhöz. A válasz mindhárom esetben egy határozott "Nem" volt. Amikor odaértünk tátva maradt a szám. Észveszejtő látvány volt. Az óriáskerék oldalában aztán megláttam két ismerős arcot. Jobban mondva két ismerős hátat. Liam és Harry épp interjút adott egy riporternek. Kicsit közelebb mentünk és épp rájuk akartam köszönni, amikor meghallottam, amint Harry (az egyik hát) vadul magyaráz a kamerába.
- Nem, és utoljára mondom, hogy nem! Sosem találkoztam azzal a lánnyal és fogalmam sincs, hogy ki az. Magyarországon még sosem jártunk, de egyszer mindenképp elmegyünk. A lényeg, hogy azokon a képeken nem mi vagyunk és sosem volt Nina nevű ismerősöm. - mondta ki a kegyetlen mondatokat. Amint ezek a szavak eljutottak a tudatomig, engem a sírógörcs kezdett kerülgetni. És azt hiszem ezt a riportert is észrevette Harry válla fölött, ugyanis megkerülve őt elém lépett.
- Indulhatunk? - állt meg előttem.
- Persze. - álltam fel és belebújtam a dzsekimbe. Vállamra vettem a laptoptáskát és kézbe vettem a kézipoggyászomat. A előszobába lépve belebújtam a cipőmbe, majd elbúcsúztam anyutól. Szorosan megöleltem és a válla fölött észrevettem Harry-t. Furcsán, csodálkozva méregetett.
- Hová mész? - értetlenkedett. Jobban mondva számon kért.
- Oda, ahova nemsokára te is. Londonba. - szóltam vissza a küszöbről, majd leszaladtam a lépcsőn és al ehető leggyorsabban próbáltam berakni a cuccaimat a hátsóülésre, mivel az eddig csak a fejünk felett gomolygó felhőrengetegből szakadni kezdett az eső. Beültem az anyósülésre és épp becsuktam volna az ajtót, amikor Harry jelent meg az autó mellett.
- Nina nem mehetsz el! - kezdett nedvesedni az arca, bár nem lehetett tudni, hogy esőcseppek vagy könnyek áztatják-e bársonyos bőrét.
- Sajnálom Harry. Már döntöttem. Szia. - csuktam be az ajtót, majd a biztonsági övemért nyúltam és becsatoltam. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem apuéval. Kételkedve fürkészte az arcomat.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte, az útra szegezett szemekkel.
- Pau, ha ők nem jöttek volna a hónap elején, akkor is itt ülnék. Annyi az egész, hogy koleszban fogok lakni és nem velük. Ahogy az az eredeti tervben is szerepelt. - magyaráztam, teljesen ésszerűen.
- Tudod hogy én nem a költözésről beszélek. - közölte, de a világ minden kincséért nem nézett volna rám, továbbra is az utat fürkészte.
- Nem. Nem tudom. Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz. - ráztam a fejem értetlenül és én is inkább az utat figyeltem. Az utazás további része csendben telt, egészen addig, amíg az autó furcsa, szürcsögő hangok kíséretében meg nem állt.
- Mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Kifogyott az üzemanyag. - közölte apu teljesen higgadtan. - De ne aggódj, ott egy benzinkút. - mutatott az út másik oldalára. Kivette a kannát a csomagtartóból és átszaladt. Tíz percen belül vissza is ért. Addig én telefonáltam anyunak, hogy odaadhatja a leveleket. Visszaültünk a kocsiba és apu épp elfordította a kulcsot, a telefonom csörögni kezdett. Zayn. Nem vettem fel. Aztán újra. Louis. Ezt sem. Pár perc szünet következett, aztán újra megszólalt a csengőhangom. Niall volt és bármennyire volt nagy a kísértés nem vettem fel. A következő ember Liam volt, de az ő hívását sem fogadtam. És ez így ment tovább, egészen addig, amíg meg nem elégeltem és ki nem kapcsoltam a mobilom. A hívók sorrendje sosem változott. Viszont volt valaki, akinek nem jelent meg a neve a kijelzőmön. Fájt, hogy még csak meg sem próbált marasztalni. Rosszul esett és idegesített is. De megfogadtam magamnak, hogy nem borulok ki, mielőtt felérnék a repülőre. Apu szótlanul dobolta a kormányon a Blurred Lines című számot, amit időközben én tettem be a pendriveomról. Aztán egyszerre kezdtük el üvölteni a refrént. És rá pár másodpercre egyszerre kezdtünk nevetni. Szerintem ilyen egy jó apa-lánya kapcsolat. Gimnáziumban bejárós voltam és mindig apu vitt a buszra. Az utazás mindössze 3 perc volt, e nekünk már reggel fél hétkor olyan éktelen hülyeségek pattantak ki a fejünkből, mint például az orrtülkű, ami az orrszarvú átnevezett változata, ugyanis tudni illik, hogy az orrszarvú szarva nem is szarv, hanem tülök. És így bővült a szókincsem egy új szóval. Tehát ilyen, és ehhez hasonló marhaságok pattantak ki a fejünkből a gimnáziumi éveim napjainak reggelein. Imádtam ezeket a pillanatokat, tinédzserkorom legszebb emlékei voltak. Csak akkor vettem észre, hogy repül az idő, amikor megláttam a "Budaörs" feliratú táblát. Szóval nem járunk messze és nincs visszaút. Elmegyek. Apu nem ment be a belvárosba, hanem kisebb kerülőt tettünk, így elkerültük a torlódásokat és hamarabb kiértünk. Amint megláttam a "Liszt Ferenc Repülőtér" feliratot összeszorult a gyomrom és legszívesebben ordítva rohantam volna vissza a kocsiba. Vissza a szülőfalumba, gond nélkül megbocsájtani Harry-nek és boldogan élni tovább, aztán majd velük elmenni Londonba. Apu fátyolos tekintettel nézett rám.
- Jól vagy? - kérdeztem, majd meg sem várva a választ folytattam. - Nem? Remek, akkor menjünk! - fordultam sarkon és a kijárat felé igyekeztem. Apu csak nevetett, de olyan keserűen, ahogy még sosem hallottam nevetni. Szeméből pár könnycsepp indult útnak. Újra megfordultam és visszarohantam hozzá.
- Nem akarsz elmenni. - nevetett, miközben szorosan átölelt.
- Nem. - fúrtam a vállába a fejem és csorogni kezdtek a könnyeim. Rájöttem, hogy mennyi dolgot kell itt hagynom. A családomat (amibe már Hurrikán és a többi ló is beletartozik), a farmot.
- Fejőlány a nagyvárosban. - simogatta a hátamat apu. Mintha olvasna a gondolataimban. Mindegy ,ezt csak az apás gyerekek érthetik. - Mennyi időd van még a gépig? - ült le az utolsó szabad székre.
- Két óra. Másfél múlva becsekkolok. - mondtam, miközben levágtam magam az egyik bőröndömre. Hatszor kényelmesebb volt, mint a székek. Leszámítva azt, hogy egy hajvasaló fúródott a seggem alá. Előhalásztam a mobilom és bekapcsoltam. Eltekintettem a horrorisztikus hívásértesítőtől és megnéztem van-e kódolatlan WiFi. Hála az égnek volt. Másodperceken belül újra csörögni kezdett a telefonom. Az a fránya Viber. Zayn volt és mivel nem kerülgethettem tovább a forró kását, fel kellett vennem.
- Szia. - szóltam bele.
- Nina, mi ez az egész? - kezdte köszönés nélkül. A hangja zavart volt és dühös, ami megrémisztett.
- Megyek Londonba. - közöltem végül. Mintha nem lenne elég egyértelmű.
- Miért? - kérdezte.
- Mert holnapután főiskola. - adtam meg a legésszerűbb választ.
- Aha. El mertél menni búcsúzás nélkül? - kérdezte és ajtócsapódásnak tűnő hangokat véltem felfedezni a háttérben.
- Ott a levél! - értetlenkedtem.
- Búcsúzkodni személyesen szoktak! - mondta és a hangját már nem csak a telefonból hallottam. Jobbra fordítottam a fejem és elemeltem a fülem mellől a telefont. Nem tévedtem, valóban ő volt.
- Zayn? - kérdeztem és annyira ledöbbentem, hogy nem is tudtam ülve maradni, hanem lassan felálltam. Aztán hirtelen elfogott egy olyan szintű boldogság, hogy futni kezdtem felé.
- Zayn! - kiáltottam és majdhogynem kicsattantam az örömtől. A nyakába borultam és ejtettem pár könnycseppet. - Köszönöm! - mondtam fojtott hangon, mivel a vállába fúrtam a fejem.
- Nem tesz semmit húgi. - paskolta meg a fejemet. - De nem jöttem egyedül. - tolt el magától.
- Ugye nem hoztad magaddal az egész családot? - kérdeztem teljes pánikban.
- Nem. - rázta meg a fejét nevetve, aztán mosolyogva folytatta. - A jövendőbeli családfődet. - komorodott el. És az ajtón ekkor belépett...Harry.
- Te meg mit keresel itt? - vetettem rá sötét pillantásokat.
- Öhm... - sütötte le a szemeit és a padlót fixírozta. Nem mert a szemembe nézni. Jól tette, mert egyetlen pillantásomba képes voltam belesűríteni a haragom és a csalódottságom minden egyes cseppjét. Hirtelen apu lépett mellém.
- Ideje lenne becsekkolnod. - utalt arra ,hogy lassan indul a gépem. Összehúzott szemekkel méregettem Harry-t, majd megfordultam és átvetettem a kézipoggyászom, meg a laptoptáskám pántját a vállamon, megragadta ma bőröndjeimet és húzni kezdtem. Meglehetősen nehezen voltak. A biztonsági ellenőrzésnél minden simán ment, épp feltettem volna a bőröndjeimet a futószalagra, de nem nagyon akart sikerülni. Zayn mellettem termett és feltette azokat helyettem.
- Köszönöm. - lövelltem felé egy hálás mosolyt.
- Nincs mit. Jó utat és hívj, amint leszálltál. - kezdett búcsúzkodni. Időközben apu és Harry is odaért hozzánk.
- Légy jó! Gyere haza minden szünetben. És tudod, hogy az alkohollal csak csínján. - kezdte apu. Az utolsó mondatát nem tudtam mire vélni. Hisz ő is tudja, hogy nem iszom, csak ha olyan alkalom van.
- Apu. - kezdtem kínosan érezni magam.
- Szeretlek. - ölelt át. Viszonoztam az ölelést, majd lassan elengedtem és Harry elé léptem. Felemelte a fejét és végre a szemembe nézett.
- Vigyázz magadra. Hiányozni fogsz, hercegnő. - ajándékozott meg egy keserű mosollyal. A "hercegnő" szó hallatán könnyek szöktek a szemembe. Utáltam és szerettem is abban a pillanatban, de mindegy. Már megszoktam. Óvatosan közelebb léptem hozzá és utoljára megcsókoltam.
- Máig sem sikerült rájönnöm, miért szégyellsz, de ha neked így könnyebb. - suttogtam. Visszaléptem és végignéztem rajtuk.
- Akkor sziasztok. - indultam el a hármas beszálló felé. Még utoljára visszafordultam és intettem. Aztán a jegyellenőrzés után beszálltam. Elfoglaltam a helyemet (ablak melletti ülés, ami pont az épület felé nézett), és elővettem a telefonom, írtam egy SMS-t, aztán kikapcsoltam. A pilóta üdvözölte az utasokat és kérte, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket. Bekötöttem magam, majd az ablakon keresztül az épület ablakait pásztáztam. Apuékat kerestem és rövidesen meg is találtam. Vagyis csak aput, ugyanis Zayn és Harry sehol sem voltak. Intettem neki egy aprót, hátha észrevesz. Meg is látott és visszaintegetett. Valami hiányzott. Éreztem, hogy valamit elfelejtettem. Mint egy villám, úgy csapott belém a felismerés. Nem búcsúztam el Hurrikántól. Még saját magamat is megdöbbentő gyorsasággal kapcsoltam be a telefonomat újra és villámgyorsan tárcsáztam aput.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Öleld meg helyettem Hurrikánt. - kértem. Aztán újra megszólalt a pilóta és közölte, hogy felszállunk, szóval kapcsoljunk ki minden elektromos eszközt. - Le kell tennem. Szeretlek titeket. - búcsúzkodtam.
- Mi is téged. - jött válasz, majd kinyomtam a telefont. Eleget téve a pilóta kérésének ki is kapcsoltam és kinéztem az ablakon. Összetalálkozott a tekintetem apuéval. Mintha sírt volna, de nem láttam tisztán. Lesütöttem a szemem. A repülő motorja beindult én pedig kétségbeesetten a fiúkat kerestem a tekintetemmel, bár még mindig nem találtam őket sehol. Végül a repülő gurulni kezdett, apu pedig vad integetésbe kezdett. Keserű mosoly kíséretében integettem vissza, legalábbis addig amíg lehetett, mert a reptér és az emberek egyre kisebbek lettem, végül teljesen eltűntek egy felhő mögött. Értelemszerűen addigra már abbahagytam az integetést. Negyed órán belül elértük a repülési magasságot, aztán visszakapcsolhattuk a mobilokat és egyéb elektromos eszközeinket. A biztonsági övre sem volt szükség. Zenét hallgatva néztem ki az ablakon, amikor valaki megbökött. Oldalra fordultam és egyből kirántottam a fülemből a fülhallgatót. A mellettem lévő (egyébként egészen addig üres) helyet Zayn foglalta el.
- Csak nem gondoltam, hogy hagylak egyedül visszamenni? - mosolygott, mielőtt bármit is mondhattam volna. Ez annyira jól esett, hogy nem szóltam semmit, csak megöleltem.
- Köszönöm. töröltem le pár könnycseppet az arcomról. - És mi lesz a többiekkel? - kérdeztem. Zayn elvigyorodott. Hátra néztem a két szék között és legnagyobb meglepetésemre Louis, Niall, Liam és...és Harry integetett. Utóbbi továbbra sem nézett a szemembe. Azt hiszem, még mindig jól tette, mert iszonyatosan megbántott. A többieknek viszont olyannyira örültem, hogy kis híján átmásztam az üléseken.
- Srácok ez... ez...- kerestem a szavakat.
- Nincs mit Nina. - mosolygott Liam.
- Egyébként van egy ötletem, hogy kerüljük el a lesifotósokat. - mondtam, külön kihangsúlyozva a "lesifotós" szót, mire Harry felkapta a fejét. Ezek szerint vette az enyhe célzást.
- Hogy? - nézett rám kérdőn Louis.
- Először lementek ti, nem szóltok egy szót sem, átvágtok a reptéren és beültök egy taxiba. Én utoljára szállok le, fejembe húzott kapucnival. Beülök egy taxiba és elmegyek a koleszbe. - Zayn már nyitotta a száját, de beelőztem. - Nem Zayn, kizárt, hogy odaköltözzek. - néztem dühösen Harry-re. - Szóval én kipakolok és berendezkedek aztán valamikor csak találkozunk. - vontam meg a vállam.
- Holnap. - közölte Louis.
- Oké. - egyeztem bele. Harry továbbra sem szólalt meg, csak lehajtott fejjel ült és összekulcsolt ujjait tanulmányozta. Látszott rajta, hogy majd szétmarja a bűntudat. Kicsit megsajnáltam, de nem tartott sokáig.
- Jézusom! - nézett fel a telefonjából Niall, majd felénk tartotta a készüléket. - Ezt már láttátok? - kérdezte. A kijelzőre pillantottam. Egy cikk volt rajta, Harry-vel és az újabb "áldozattal". Vagyis velem. Összeszorítottam a szemem kínomban.
- Igen. - sziszegtem a fogaim között.
- Mi? - kapta ki Harry, Niall kezéből a telefont, majd pár másodperc múlva teljesen lefehéredett. - Ez nem lehet igaz. - hitetlenkedett sokkos állapotban. Ez volt a kegyelemdöfésem. Elkezdtek folyni a könnyeim és inkább a felhőket bámultam az út hátralévő részében. Amikor a pilóta közölte, hogy leszállunk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Izgatottan néztem ki az ablakon, ahonnan már látszott a város. A repülő lassan leereszkedett, majd megállt.
- Akkor holnap. - állt fel Louis.
- Szia Nina. - mondták teljesen egyszerre, ami a frászt hoztam rám. Egymás után szálltak le és úgy tettek, ahogy meg volt beszélve. Nem szóltak semmit, csak átvágtak a reptéren. Én legutoljára mentem, a kapucnimat kiszedtem a dzsekim nyakán keresztül és a fejembe húztam. A hajam kétoldalt kilógott és tökéletesen eltakarta az arcomat. A fotósok nem is foglalkoztak vele (hála az égnek), a fiúkat vették üldözőben (jaj). Elvettem a futószalagról a két dög nehéz csomagomat és kimentem az épületből. Fogtam egy taxit és lediktáltam neki a címet. Aztán az ablaknak dőltem és a szemerkélő esőt bámultam. A taxis ráfordult a Tower Bridge-ra. Letekertem az ablakot és gyönyörködve hajoltam ki, már szinte kiestem a kocsiból, de nem érdekelt. Csodálatos volt.
- Az első napod Londonban? - nézett a visszapillantóba a taxis.
- Igen. - bólintottam, miközben visszamásztam. Levettem a kapucnit a fejemről, mert még mindig rajta volt. A taxis eltátotta a száját és úgy is maradt.
- Hé, téged ismerlek! - személt fel. - Te vagy annak a göndör gyereknek a csaja! Mi is a neve? - csettintgetett bosszúsan.
- Harry. - mondtam egy könnycsepp kíséretében, amit a taxis is észrevett.
- Látom érzékenyen érint a téma. Sajnálom. - mentegetőzött.
- Semmi baj. - bámultam továbbra is ki az ablakon. Az út további része szótlanul telt, majd a főiskola kollégiuma elé begördülve az autó megállt. A sofőr kipattant a kocsiból és kinyitotta nekem az ajtót (?). Aztán kiszedte a bőröndjeimet a csomagtartóból.
- Mennyivel tartozom? - vettem elő a tárcámat.
- Tekintsd ajándéknak. Sok sikert. - ült vissza a kocsiba és még annyit se mondhattam, hogy "Köszi", de neki már se híre, se hamva nem volt. Megragadtam a bőröndjeimet, felcibáltam őket a lépcsőkön és bementem. Az előtér tágas volt, két oldalról lépcső vezetett fel az emeletre. Egy negyvenes éveiben járó nő épp virágokat rendezgetett egy vázában, aztán hátrafordult.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte. Közvetlen volt és nagyon kedvesnek tűnt.
- Nina Daisy Jackson vagyok és a szobámat keresem. - mondtam.
- Á, igen. Jöjjön beljebb! A szobája az első emeleten van. Mint látja elsők között foglalhatja el. Magán kívül mindössze egy diák érkezett csak meg. - csevegett, miközben a lépcsőn felfelé haladtunk. Elfordult balra, ahol egy hatalmas folyosó tárult elénk, ami a lépcső ellentétes oldalán is ugyanúgy folytatódott. Mindkét végén két hatalmas ajtó magasodott szinte a plafonig. A koleszos felügyelő (mit kiderül Mrs. Brown) megállt a 694-es számú szoba előtt. Kopogott kettőt, majd benyitott.
- Miss Wolf! - szólította meg az ágyán hasaló lányt. - Megérkezett a szobatársa. - közölte Mrs. Brown, mire a lány barnás szemei felcsillantak. A haja is barna volt, bár az alsó része erősen szőkére volt melíroztatva.
- Miss Jackson. - fordult felém. - Üdvözöljük iskolánkban. Érezze otthon magát. - mondta, majd távozott és becsukta maga mögött az ajtót. Habozás nélkül leültem az üresen maradt, ablak alatti ágyra és gondolkoztam. Ahogy láttam, még ő sem pakolt ki. Cipője az ágy mellett, három bőröndje az ágya körül, szétszórtan. Az ágyán hasalva engem vizslatott.
- Khm... - köszörülte meg a torkát, majd elém lépett. - Kit Wolf vagyok. - nyújtotta a kezét.
- Nina Jackson. - fogadtam el a kézfogást.
- Olyan ismerős vagy nekem. - gondolkozott. - Mintha láttalak volna már valahol. - tette hozzá, aztán beugrott neki. - Nem te vagy Harry Styles barátnője? - kérdezte.
- Már nem. - ráztam a fejem.
- Szakítottatok? - csodálkozott. Valaki mondja már meg, hogy ezen mi ilyen meglepő?
- Összevesztünk. - bólogattam a térdemet birizgálva. -Holnap jön két-három barátom. Bemutathatlak nekik, ha gondolod. - mosolyogtam.
- Hmm... - gondolkozott - Kik?
- Niall, Louis és Zayn. - soroltam.
- Az 1D-sek? - tátotta a száját.
- Igen. - billentettem kissé balra a fejemet.
- Komolyan? - hitetlenkedett.
- Igen. - nevettem fel.
- Igeeeeeeeeeeen! - ordította torkaszakadtából. - Ezt neked Abigel Jensen! Voltál koncerten? Na és? Én találkozhatok velük! Oh igen! - kiabálta önkívületi állapotban. Nevetve ledőltem az ágyra és hanyatt fekve a plafont bámultam, amíg Kit örült, mint majom a farkának.
- Várj. - hagyta abba hirtelen az ugrálva tapsolást. - Azt mondta, hogy Niall is jön? - kérdezte.
Bólintottam.
- Niaaaaaaaaaall!! - ugrált tovább. Őrült lány ,de én bírom. Miután lenyugodott visszaült az ágyra és folytattuk az ismerkedést.
- Milyen szakon tanulsz? tett fel újabb kérdés.
- Újság és forgatókönyv írás. Irodalom szak. És te? - kérdeztem vissza, mert ezt így illik.
- Én is! - mosolygott. Remek. Egy évfolyamtárs. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Louis volt. Vajon mit akarhat?
- Szia! - vettem fel a telefont.
- Szia, te figyelj már. Itt állunk Zayn-nel meg Nialler-rel a kolesz előtt és erősen azon gondolkozunk, hogy bemenjünk-e. Szerinted? - kérdezte, mire felnevettem.
- Egy perc és ott vagyok. - nyomtam ki a hívást. - Gyere velem! - fordultam Kit felé.
- Hova? - nézett rám értetlenül.
- Ne kérdezősködj, csak gyere! - ragadtam meg a karját és kihúztam a folyosóra. Onnantól kezdve jött magától is és nem kellett cibálnom. Az épület elé kiérve, már messziről láttam a fiúkat.
- Ezek ŐK? - csodálkozott Kit. - Ezek ők! - jelentette ki nagy örömmel.
- Louis, Zayn, Nialler!! - öleltem meg mindhármat. - Hogy kerültök ide? Nem úgy volt, hogy csak holnap jöttök? - kérdeztem.
- Unatkoztunk. - vonta meg a vállát Zayn.
- Na és ki a csini barátnőd? - vigyorgott Niall. Ha csaj van a láthatáron mindig ezt csinálja, de ez most valamiért más vigyor volt.
- A szobatársam, Kit. - mutattam be nekik.
- Sziasztok! - intett egy aprót.
- Szia Kit!! -köszöntek totál egyszerre. A hideg ráz, amikor ilyeneket csinálnak.
- Hová menjünk? - vetette fel a kérdést Zayn.
- London Eye? - kérdezett vissza Louis.
- Akkor London Eye. - bólintott Niall és beszállt a kocsijukba. Lou, Kit és én ültünk hátul, Zayn és Niall elöl és az előbbi vezetett. Negyed órán belül harmadszorra akartak meggyőzni, hogy költözzek oda valamelyikőjükhöz. A válasz mindhárom esetben egy határozott "Nem" volt. Amikor odaértünk tátva maradt a szám. Észveszejtő látvány volt. Az óriáskerék oldalában aztán megláttam két ismerős arcot. Jobban mondva két ismerős hátat. Liam és Harry épp interjút adott egy riporternek. Kicsit közelebb mentünk és épp rájuk akartam köszönni, amikor meghallottam, amint Harry (az egyik hát) vadul magyaráz a kamerába.
- Nem, és utoljára mondom, hogy nem! Sosem találkoztam azzal a lánnyal és fogalmam sincs, hogy ki az. Magyarországon még sosem jártunk, de egyszer mindenképp elmegyünk. A lényeg, hogy azokon a képeken nem mi vagyunk és sosem volt Nina nevű ismerősöm. - mondta ki a kegyetlen mondatokat. Amint ezek a szavak eljutottak a tudatomig, engem a sírógörcs kezdett kerülgetni. És azt hiszem ezt a riportert is észrevette Harry válla fölött, ugyanis megkerülve őt elém lépett.
Theeee rohadék! :DD
VálaszTörlésbocsi Kit-ti :D
Törlés